Eltelt egy kis idő az utolsó bejegyzésem óta. Ami azt illeti, eközben sokféle említésre méltó dolog nem is történt, de, szabadidővel sem álltam túl jól. A futást persze nem hanyagoltam, az utolsó, a májusi verseny óta sikerült rögtön két 200 km fölötti hónapot csinálnom, ami nálam jó teljesítménynek számít. Örülök azért, hogy most kicsit sikerült gyűjtögetni a kilométereket, az év első pár hónapja inkább a betegségről, meg a lábadozásról szólt. Már egyszer szóba került, hogy van ugye az a "fuss 2016-ban 2016km-t" fétis, ami a legtöbb - hozzám hasonló - kezdő futó szeme előtt ott lebeg (bocsánat a képzavar miatt!). Ettől valahogy én is nehezen szabadulok, és évről évre ez az abszolút minimum, amit meg akarok csinálni. Nem mindig sikerül.
Ámde! Még májusban írtam egy bejegyzést, hogy felkérést kaptam egy iramfutó szerepére. Ott, akkor már megénekeltem, hogy mit is csinál egy ilyen... egy... egy nyúl. A magyarázattal most nem is untatnék senkit. Leírtam azt is, hogy van nála lufi. Na, lufi az most nem volt, és nem volt semmi hasonló sem, de ne szaladjunk a történetben ennyire előre!
Történt pedig egy szép augusztusi vasárnapon, hogy Székesfehérváron, a Királyok Városában, ahogy azt ott a helyiek mondani szokták, megrendezésre került a CEP Fehérvár Félmaraton, ezen a néven immár a második. Az első alkalommal még nem segítették iramfutók a versenyzőket, idén viszont volt iramfutó páros az 1:45-ös, a 2:00-ás és a 2:15-ös célidőhöz is. Hogy teljesen őszinte legyek, és ez lehet akár egy apró kritika is a szervezők felé, mivel nem érkezett meg a rajt időpontjáig a megrendelt pár darab héliumos lufi, az iramfutókat az különböztette meg a mezőny többi részétől, hogy ugyanazon a kék technikai pólón, amit mindenki más kapott, és jobbára viselt is, a háti részészen szerepelt az "iram" felirat, alatta pedig a kiosztott célidő. Nem volt tehát túl egyszerű dolga annak, aki iramfutóhoz akart alkalmazkodni, mert szinte semennyire nem virítottunk ki a tömegből. Viszont az is igaz, hogy ez lehet az egyetlen kritika, ami bennem a versennyel kapcsolatban megfogalmazódott, mert egyébként egy kiválóan összerakott és levezényelt kis verseny volt, jó hangulattal, jó frissítéssel, gazdagon összeállított rajtcsomagokkal. Gratula az érintetteknek!
Arról is írtam már, hogy ez volt az első pészméker melóm, szóval volt bennem egy kis félsz attól, hogy mindez hogyan fog sikerülni. A tempó, kb. 5:40 perc/km, nem annyira megterhelő, ennél sokkal komolyabb tempóval is csinálok edzéseket. De lehet nagyon meleg, szél, eső, mittudomén... Azért nagy rizikóra nem gondoltam, de mégis volt egy kis para.
Sebestyén Ádámot, budafoki futót, akivel együtt futottuk ezt a röpke két órát, csak a rajt előtt pár perccel volt szerencsém megismerni. Nagy, nálam vitán felül nagyobb sportember ő, kétszeres vasember, az utolsó ironman versenye csak egy héttel a mostani verseny előtt volt. Szép tőle, hogy ennek ellenére vállalta a feladatot, pedig valójában pihennie kellett volna még. Az egész futás nagyon jó hangulatban zajlott, gyakorlatilag végig beszélgetve. A várakozásaimnak megfelelően jól esett a tempó, a pulzusom sem ment fel kimondottan. Ádám jobb fajta Garmin órája, mint kiderült, alkalmasabb volt a pillanatnyi tempó mérésére, mint az én Polarom, így inkább arra hagyatkoztunk. Egy picit, 1-2 másodperccel gyorsabb tempóra álltunk be, mint ami a tervezett időhöz feltétlenül szükséges volt, gondolva arra, hogy eshet útközben bármi, ami miatt kicsit vesztünk a tempónkból. Van olyan is, hogy a félmaraton pálya nem pont 21,095 m, hanem valahogy hosszabb, ott például hiába tartjuk a kiszámolt tempót, nem érünk a végén időre be. A fehérvári pálya, ami három egyforma körből állt, inkább rövidebb volt a kelleténél, de szerintem ezt senki sem bánta. Mi emiatt 2,5 perccel korábban értünk volna be a célba, így az utolsó száz métert inkább sétálva tettük meg, közben biztattuk az érkező futókat.
Feltétlenül meg kell említenem még egy üde színfoltot a pályán. Ez a látványosság nem volt más, mit Kaufer Tamás, a Vérteskozma Rock n' Roll futás kitalálója és gazdája. Tamás a belváros közepén, a legvagányabb és legbőségesebb választékú frissítőpontot vezette. Sok fiatal segítője nagyon profin adta a szomjas futók kezébe az innivalót, míg ő a széles utca közepén egy mikrofonnal a kezében lényegítette át showműsorrá a frissítőpontot. Biztatta a versenyzőket, közvetítette a versenyt, mesélt a futással kapcsolatos alapvető dolgokról, üdvözölte, és a közönségnek is bemutatta az ismerős versenyzőket. Jópofa volt. Tényleg!
Örültem, hogy kipróbálhattam magam iramfutóként, pláne, hogy minden rendben zajlott. Nagyon jó érzés volt, hogy a végén páran odajöttek hozzánk ezt megköszönni. Igazán jó volt a hangulat a versenyen, néha már egy picit sajnáltam is, hogy nem versenyzem én is a többiekkel. Verseny viszont lesz még sok, de ezúttal büszke vagyok, hogy egy ilyennek is már a részese lehettem.
