Szerettem volna egy jó félmaratont futni. Volt is alapom jó eredményt várni, mert edzéseken egyre jobb voltam és jól is éreztem magam. Azt mondtam már, hogy parázós típus vagyok? Persze, mondtam már. De most valahogy a para is elkerült. Jó volt a formaidőzítés is, bár alapvetően az októberi maratonra készültem (készülök), rá is pihentem a versenyre, ahogy azt kell: az utolsó két hétben fokozatosan csökkentettem az edzés mennyiséget és intenzitást. Már csak pici intervallum, kisebb távok, mérsékelt tempó. Jó lesz! - gondoltam egy héttel a verseny előtt. Akkor még az időjárás előrejelzés is hidegfrontot jósolt a szóban forgó vasárnapra, huszonhárom-huszonnégy fokkal. Nem vészes. Jó lesz.
Mondtam már, hogy nem bírom a meleget? Lehet, hogy mondtam. A meleg még hagyján, inkább a tűző nap az, amit nagyon nehezen viselek. Gondolom más is így van vele. Meg tudok őrülni, amikor edzés közben a meleg nyári nap a fejemet süti... szinte az agyamat forralja. Azt viszont én sem gondoltam, hogy ennyire...
Szóval a tárgyhét közepén már huszonkilenc fokot jeleztek vasárnapra, pénteken már harmincegyet. Akinek nálam több esze volt, ekkora már visszalépett. Én ma már nem tudom, hogy akkor miben bíztam. Talán abban, hogy délelőtt még nem lesz rekkenő hőség. Marhaság. A rendezők persze fel voltak már erre készülve, és úton-útfélen posztolták, hogy senki ne felejtsen sapkát vinni, és sokat inni, mert különben csúnya vége lesz.
Aztán jött az ominózus reggel. Meg a rajt. Tök nyugodt voltam. Nőm elkísért, és magával vitte a jogosítványát is, hátha annyira készen leszek utána, hogy neki kell a kicsit haza vezetni. Erre szerencsére nem került sor. Nem mintha nem vezetne jól... mindegy. Amikor felsorakoztunk a rajtnál, találkoztam Ádámmal. Őt már bemutattam korábban, ő volt velem a CEP félmaratonon a másik kétórás iramfutó. Elviccelődtünk, hogy inkább az lesz a fontos, arra törekedjünk, hogy egyáltalán túléljük, bár én ezt akkor még nem is gondoltam olyan komolyan.
Tehát rajt. Az első öt kilométer még egész jól ment, éppen csak egy hangyányit maradt el a tempóm attól, amit szerettem volna, de gondoltam, majd féltávon megnyomom. No persze! 1-2 kilométer után beértem egy régi ismerőst is, aki nem mellesleg nálam sokkal jobban futó hölgy. Négy éve, amikor elkezdtem futni, az ő eredményei és a mozgáshoz való viszonya nagyon motiváló volt nekem, és mind a mai napig az. Egy darabig egy tempót futottunk vele és Ádámmal, de akkor ott még éreztem az erőt magamban, és elköszöntem tőlük, elhagytam őket. Ez az "érzem az erőt" dolog nem volt valami hosszú életű. Könnyű volt az elején, mert házak között, árnyékban futottunk. Aztán kiértünk a rakpartra, és jött a feketeleves: 10-12 rettenetes kilométer a tűző napon, hőségben. Sehol egy felhő, vagy árnyék, és ilyenkor már az sem segített túl sokat, hogy a frissítő pontokon az erre a célra rendszeresített vödrökből összevizeztem magam fejtől lábig minden kínálkozó alkalommal. Barátaim persze igen hamar visszaelőztek és ott is hagytak rendesen.
Nagyon szenvedtem. Kavargott a gyomrom, úgy éreztem, bármelyik pillanatban kidobhatom a taccsot. Azért a 10. kilométernél még próbálkoztam tempót váltani, de mihelyt 169 fölé ment a pulzusom rosszullét fogott el, ami miatt muszáj volt lassítanom. Lassan beláttam, hogy itt akkor nekem már csak egy feladatom van: becsülettel végigmenni, lehetőleg a saját lábamon. Sokan voltak versenyzők, akik már inkább csak sétáltak, de olyanok is voltak, akik úgy döntöttek, keresnek maguknak valami árnyékot, és leülnek vagy lefeküdtek alá. Az én fejemben is ez járt, hogy talán meg kellene állni. Gyakran hallatszott mentőautó szirénájának a hangja. Láttuk is egy alkalommal, hogyan látnak el a hordágyon egy teljesen öntudatlan sporttársunkat. Durva.
Persze nem álltam meg, elfutottam a célig. A befutó időm vagy öt perccel lett rosszabb, mint egy évvel ezelőtt ugyanott. Érdekes adat, hogy több, mint százhatvan pozícióval előrébb végeztem idén, mint tavaly, amikor sokkal jobb volt az időm. Ez egy ilyen verseny volt. Ádám megvárt a célban, ő egy perccel, másik barátunk két perccel előttem végzett. Mindenki a biztonsági versenyzést választotta. 166 lett az átlagpulzusom. Soha egyetlen félmaratont nem futottam még ilyen alacsony pulzussal.
