Táv: 84 km, 3060 m összes szintemelkedéssel. Hosszú, nehéz kör a Pilis, Visegrádi hegységben. Na, ez most egy valódi ultra távú futóverseny lesz. :-)

Fél éve készülök rá, mint célversenyre az idei évben. Nincs tapasztalatom ilyen távú terepultrán, 55 kilométernél hosszabb terepversenyen nem indultam még, de mindenképpen ki akartam próbálni magam ilyen távon is. A tavalyi Szentendre Trail (54km, 1800m pozitív szinttel) után, mivel ott nem sikerült kellőképpen szétcsapnom magam, határoztam el, hogy idén már a következő szintet próbálom meg. Egy életem, egy halálom! :-)

2019. június 9., pünkösd vasárnap, hajnali 2:00 óra. Soha nem rajtoltam még ilyen korán. Az ideális az lett volna, ha előtte tudok aludni, hacsak 1-2 órácskát is. Persze délután kizárt, hogy aludni tudjak, így pár cimborával: Csingivel, Danival, Ricsivel úgy döntöttünk, hogy felmegyünk már szombat késő délután kocsival Szentendrére, nyugiban felvesszük a rajtszámot, megnézzük, mi hol van, aztán még lesz időnk kicsit pihenni a kocsiban. Aztán a helyszínen meglett még Gellért és Gábor is. Gyors átöltözés, és pár perc múlva már ott mosolyogtunk a fotósnak a rajtzónában.

Rajt előtt még felszabadultan, mint akinek fogalma sincs, mi következik
(közölt fotók forrása: terepfutas.hu)

Tartottam ettől az első, éjszakai, fejlámpás szakasztól. Rövidlátó vagyok, és szemüvegben futok, viszont valahogy az éjszakai futásokon lámpafény mellett is rosszul látom az erdei utat. Olyankor full fényerőre (350lumen) kapcsolom a kedvenc kis fejlámpám, az viszont válaszul 1,5-2 óra után lemeríti az akksiját. Szóval itt döntenem kellett, mert az évszakra jellemző korai napkeltével (aznap 4:51) számolva is majdnem 3 órát kellett világítanom. Tehát vagy kockáztatok egy, egyébként magamat ismerve borítékolható pofáraesést, vagy bevállalom a full fényerőt, és amikor eljön az ideje vakon elemet cserélek. Lelövöm a poént: nem lett perec. Egy se! De tényleg. Sőt, sikerült úgy játszogatnom a fényerővel, hogy elemcsere nélkül napkeltéig bírta kedvenc kis fejlámpám a szuszt!

Az első 12 kilit Csingi cimborával toltam le, olykor keveset trécselve, olykor inkább csendben, magunkba merülve, míg egy bolyhoz nem csapódtunk, és azt a pár fickót követtük ahelyett, hogy a helyes ösvényt jelző szalagokra összpontosítottunk volna. Így esett, hogy az egész bagázs beszaladt a sűrű dzsindzsásba, csalán és szederindák közé, mert valaki a kompániából úgy vélte, arra vezet az út. Szerencsére nem tartott száz méterig, míg valaki a hátunk mögül ránk nem szólt, hogy ne ott keressük a boldogságot! Ez a rövid szakasz volt aztán az egyetlen eltévedésem ezen a lehetetlenül hosszú túrán, erre roppant büszke is vagyok! Viszont Csingivel itt találkoztam utoljára, legközelebb már csak a célban.

Újkeletű szokásom, hogy próbálom megsaccolni, az egy-egy ellenőrző pontra érkezésem várható idejét. Ez jelen esetben teljesen hasraütésszerű volt, mert a.) ilyen hosszú távon még bolhaizényi tapasztalatom sincs b.) nem mentem el minden pályabejárásra, így a helyismeretem finoman szólva is hiányosnak volt mondható, c.) lásd a.): fogalmam sincs, hogy pl. 60 kilométerrel a lábamban hogyan fogom a soron következő hegyet megmászni?
Mindegy, első frissítési pont helye: Dobogókő, kb. a 20. kilométernél. Csak az idei Mátrabércen szerzett tapasztalatomra támaszkodhattam, mikor azt mondtam, hogy 3 órán belül azért jó lenne felérni (ott a Kékes volt ilyen távolságban a rajttól, bár ott a szint kicsit magasabban volt, itt viszont sötét, meg dunsztom sem volt, milyen útviszonyokra számíthatok - lásd b.)) Itt ennek az elhamarkodottnak tűnő saccolási játéknak annyi értelme volt, hogy az első 20 kilométeren, amihez 1000 m összes szintemelkedés tartozott, nem volt frissítőpont, a rajtnál annyi víz, vagy iso ital kellett nálam legyen, ami erre a meghasalt időre elég kellett, hogy legyen. 1,5 liter iso mellett döntöttem, 3 kulacsban.

Eljött a napkelte. De milyen napkelte volt!! Csak egy leheletnyit lett az ég világosabb, a napnak híre-hamva nem volt még, az összes, eddig takarékon pislákoló madár olyan éneklésbe kezdett, hogy az félelmetes!
Dobogókőnél ért a pitymallat, az első frissítési pontot elhagyva, ahol csak vizet kértem, és már mentem is tovább. A tervezett időhöz képest tűrhetően álltam (2:37). Jól voltam, tudtam, hogy lejtő jön, ahol is lazán, pihenősen kell lecsoszogni, mert, ha Dömösnél (27. km) nem vagyok 100%-os, az azt követő szakasz a Prédikálószékig ki fog nyírni. A szóban forgó szakasz, aminek a végén úgy egyébként olyan csodálatos a kilátás, hogy ilyen bizony kevés hasonló helyet találsz kishazánkban, szóval ez a szakasz nem meredek. Nem. Csak 500 m szintemelkedés van 2,5 kilométerbe sűrítve. Basszus, nekem otthon a Velencei hegységben 30-40 kilométert is le kell futnom, mire ennyi szint összejön! Itt viszont futásról szó sem lehetett. Mászásról, sőt, a végén inkább sziklamászásról. Szerencsére túléltem, bár férfiasan bevallom, megszenvedtem (időm: 4:04).
Pihegve és elcsigázva ereszkedtem Lepence (37. km) felé. A lejtő futható volt, aránylag jó tempót is sikerült fogni, ami kellemes volt, és pihentető. Aztán jött 2 kilométernyi, aránylag sík szakasz, hónaljig érő csalánnal, és bokáig érő, vizenyős, cuppogós sárral... Sajnos ez is sokat kivett belőlem, és újra csak elcsigázva értem a lepencei frissítőpontra (4:53). Itt elkértem az előre küldött depócsomagom, hátha találok benne valamit, ami megtetszik, és kirángat ebből a hirtelen jött letargiából. Kivettem belőle két energiaszeletet és pár koffeines gélt, aztán csomagoltam vissza, és adtam is le. Maradt még vagy fél kiló üzemanyag benne, amiből máskor, hidegebb fejjel lehet, hogy több mindent veszek el (akkor hátra volt még vagy 48 kilométer, jóval több, mint amit aznap addig megtettem), de se étvágyam nem volt hozzájuk, sem kedvem tovább válogatni. A zacsival vacakoltam, mikor megjelent Anita. Megörültem, hogy ismerőst látok a ponton. Nem versenyzett, Belus Tomit segítette, mondta, mindjárt itt lesz. Én nézek vissza rá hülyén. Mindjárt? Dehát ő a 112km-en indult. És tényleg. Alig hagytam el a frissítőpontot, Tomi olyan tempóval húzott el mellettem, amire nem voltam felkészülve. Ő akkorra már 28 kilométerrel és 1100m szinttel többet töltött el a pályán, mint én, de csak 2 órával korábban indult. Meg is nyerte a távját. Innen is gratulálok neki!

A Spartacus-ösvényen

Most megint sétálnom kellett, de szerencsére nem olyan soká, mert lassan a Spartacus-ösvény következett, ami aránylag jól futható, kanyargós ösvény. Nagyon szép itt (is) az erdő, ide is visszajövök majd versenyen kívül, gondoltam magamban, mikor egyszerre tudatosult bennem, hogy a táv felén már túl vagyok! A Prédikálószéken, majd Lepencén hatalmába kerített letargia egy energiaszeletben és a kevés sétában feloldódott, majd az, hogy végre egy futóversenyen a sok séta után futhatok is (wow! :-)), szintén sokat jelentett lelkileg. Aránylag jó állapotban értem Pilisszentlászlóra (45. km, időm: 6:13), ahol hagytam magam rábeszélni egy pohár meleg paradicsomlevesre, amit egy kis rizzsel tudtam gazdagítani. Kicsit tartottam tőle, milyen lesz a meleg étel verseny közben, mivel ilyet soha nem próbáltam, de nagyon jól esett.
A következő szakasz javarészt lejtő volt. Volt benne 2-3 kilométer nagyon kellemesen futható, aszfaltos szakasz. A Hoka Speedgoat2-t választottam erre a versenyre, aminek itt is nagyon örültem, mert az extra párnázottsága miatt nem rázta ki a vesekövem. Úgy meglódultam, hogy 7 óra futás után is sikerült 5 perc körüli kilométert mennem. Nagyon nyargalászni viszont nem szabadott, mert a visegrádi frissítőpont (54,5 km, időm 7:21) után újra kemény emelkedő kezdődött.
Hosszú, meredek, végeláthatatlan emelkedő :-) Mikor végre felértem a csúcsra (kb. 60 km), az emlékeimben mintha futás következett volna, legalábbis nyomokban, ezt megerősíti, hogy visszanézve a szakaszeredményeket, itt mentem a versenyem legjobb tempóját. Akkor már beért pár, Visegrádról nemrég rajtoló, a 28 km-es távon induló versenyző. Friss lábaikkal olyan tempót futottak hozzám képest, hogy nem győztem elállni az útjukból a keskeny ösvényen. Egyszer csak ismerős hangot hallottam a hátam mögül, hátranéztem, Tomi volt. Nagyon megörültem neki, jó volt látni végre újra egy ismerős arcot, és engem is feltöltött kicsit, hogy ilyen lazán, jó tempóval halad. Egy gyors pacsi és buzdítás, aztán tolta is tovább. A nagyon előkelő 11. helyen ért be. Nagy gratula neki! Én sokkal visszafogottabb tempóban értem Pap-rétig (65km, idő: 9:03).

Borjúfő. Futást mímelek a kamerának :-)

Akkor itt már elég kemény volt a hőség, ami negatívan befolyásolta a józan ítélő képességem. Rögtőn sikerült két hibát is elkövetnem, ami aztán nem volt túl pozitív hatással a versenyem további alakulására nézve. Mivel nagyon szomjas voltam, felhajtottam vagy egy liter iso italt és mivel már megéreztem, hogy majdnem 30 órája talpon vagyok, és az adrenalin sem tudja az álmosságom elnyomni, felhajtottam fél liter kólát is. És, ha ez még nem lett volna elég, mivel pár kilométer óta elég rossznak éreztem a gyomrom, azt gondoltam, jót fog tenni majd (ennyi cucc elfogyasztása után is... basszus!), ha megeszek, egy olyan energiaszeletet, ami 25 kilométerrel ezelőtt (akkor persze éhgyomorra) milyen jól rendberakott... Kérem szépen, a gyomrom innentől borzasztó küzdelem helyszínévé vált, ahol a vert had én magam voltam. A hirtelen elfogyasztott rengeteg, kalóriával és ásványi anyagokkal telített folyadék nagyon sokáig nem tudott felszívódni, a az elfogyasztott szénsavval és műzlivel együtt szinte a verseny teljes hátralévő részében csak nyomott, könyökölt, rázkódott, szúrt... A felfeléken sétálva még hagyján, de lefelé, mikor lötyögtettem is, rettenetes volt.
Az elkövetett hülyeségeim sora, amit mind-mind ezen az egy frissítőponton követtem el, itt még nem ért véget. A rekkenő hőség ellen jó ötletnek tűnt, hogy megkérjek egy segítőt, a lehajtott, sapkás fejemre öntsön pár decit egy kancsó vízből, amit ő meg is tett. Mások is így csinálták, tök jó dolog ez ilyenkor. A szemüvegemet viszont elfelejtettem előtte levenni, így a víz a sós izzadtság nagy részét ráoldotta az arcomról a szemüvegem lencséjére. Nem volt nálam sajnos semmi, amivel azt letörölhettem volna, csak szétkenni sikerült, szóval innentől egy kellemesen homályos üvegen keresztül próbáltam az ösvényt követni.
A futásnak számomra kb. itt vége is lett. Jött ezután pár kilométer szépen futható lejtő, de a gyomrom annyira nem viselt el semmiféle rázkódást, hogy csak sétáltam ott is lefelé, és néztem, hogyan megy el mellettem pár versenyző az én távomról is. A két utolsó nagy, meredek emelkedőt (Vöröskő és Nyerges-hegy) is sikerült leküzdeni valahogy. Kicsit könnyebb volt a nehézségeket elviselni, hogy míg Gáborral, akit ott ismertem meg személyesen, korábbi Strava ismeretség után, - ő is Szentlászlót futotta -, egymást kerülgettük, egymást űberelgettük a "kinek hol fáj?" játékban.
A meleggel eddig nem nagyon foglalkoztam, mert bár órák óta 30 fok körül lehetett a hőmérséklet, leginkább a fák takarásában futottunk, ott és úgy aránylag elviselhető állapotok uralkodtak. Így volt ez egészen Szentendréig (77,5 km, idő: 11:50), ahol ez az állapot gyökeresen megváltozott. Innentől a célig hátralévő 7 hosszú kilométeren keresztül egy-egy kósza fától eltekintve nem volt már, ami eltakarja a rettenetesen tűző napot. Itt már tényleg csak a túlélésre játszottam. A meleget és a tűző napot egyébként is rosszul viselem, most pedig azon járt az agyam, hogy 1-2 kilométerre a cél előtt a hősokktól ájultan kidőlni mennyire dicstelen vég lenne ennyi küzdelem után?
És mégis elértem Szentendre belvárosát! Ott tömeg, biztatás és éljenzés várt. Ó, milyen csodálatos dolog is ez! Úgy futottam be a célba, mintha az égvilágon semmi bajom nem lenne!

A befutó időm 12:32:05. Ezzel elégedett vagyok a körülmények tükrében, meg egyébként is: ennél jobb időt nem is terveztem magamnak.
Eszméletlen nagy kaland volt ez minden nehézségével, váratlanságával, szépségével, fájdalmával együtt! Jövőre mindenképpen visszatérek. Hogy milyen távra, azt most még nem tudom.

Mátrabérc Trail, 2019. április 20. Táv: 55 km, szintemelkedés: 2860 m. Végig vezet a Mátra gerincén, azt mondják, a magyar terepfutó versenyek egyik legkomolyabbika. Nem a táv miatt, bár az sem kevés, viszont a távhoz képest az aránylag sok szint, a meredek emelkedői és technikás lejtői kiemelik a többi terepverseny közül.

A nyomvonal. Nem a szokásos körverseny: a rajt és a cél 55 kilométerre vannak egymástól

Minimális alvás, és sok utazás után az elsők között szálltam fel a különbuszra, ami a szurdokpüspöki célból Sirokra, a rajt helyszínére vitt. Így alkalmam volt végignézni, kik szállnak fel még, kik lesznek az utastársaim, akikkel két óra múlva már rajthoz is állhatok. Sokukat ismertem már közösségi oldalakról, vagy korábbi versenyek dobogóján láthattam őket. Jó futók és nagyon jó futók. Mit keresek én itt...?
Reméltem, hogy a buszon tudok egy kicsit pihenni még, de nem sikerült. A gyomrom sem bírta túl jól az utazást, meleg volt, és rázott a busz. Sirokon sok kedves ismerőssel találkoztam, kicsit sikerült megnyugodnom a rajt időpontjáig, mikoris a polgármester úr elsütötte a puskáját - muzeális darab -, jelezve, hogy igyekezni kellene, mert innentől ez már a verseny.
Liával, akivel többször futottam már a Velencei hegységben, de versenyen még talán nem is, megbeszéltük, hogy kb. a 8:30 órás célidő mindkettőnknek jó, szóval együtt vágtunk neki. Titkon reménykedtem egy nyolcórás teljesítésben, arra alapozva, hogy a tavalyi UTH Szentendre Trail, (54 km) 7:05 alatt sikerült. Mint aztán kiderült, ez nem így működik.

Itt még vidáman, mint akinek fogalma sincs az egészről

Az elején nagyon feltorlódott a mezőny, percek kellettek, míg eloszlott a tömeg annyira, hogy a szűk ösvényen már futni is lehetett. Futást írtam volna? Elnézést, elírás történt! A rajt után egészen Kékestetőig 19 km, kis túlzással folyamatos meredek emelkedő jött, ez majdnem másfél kilométernyi szintemelkedést jelentett, futni szinte semmit nem tudtam, csak másztam, másztam felfelé. Nagyon demotiváló volt, hogy ilyen lassan haladok, három órába telt felküzdenem magam a csúcsra, a második frissítő pontig. Liától még Oroszlánvár (10 km) előtt elköszöntem, azon a ponton még úgy éreztem, hogy van bennem egy kis lendület. A hangulatom a Kékesen is teljesen jó volt, ebben sokat segített a csúcs előtt a szurkolók kis csoportja, élükön az újabban piros hajú Takács Krisztián Csipivel. Ezúton is köszönöm neki, nekik a biztatás! Tök jól esett!

A csúcson feltöltöttem a kulacsokat vízzel, isoval, és indultam is tovább. A lelkesedésem nem volt hosszú életű, mert igen hirtelen jött ezután a pofáraesés. Szerencsére csak képletesen, bár egymás után háromszor majdnem tényleg: Sombokornál van egy aránylag hosszú szakasz, ami rettentő meredek, morzsalékos talajú rettenet. Tömény életveszély. Fától fáig haladva, mint egy szerencsétlen maki, remegő lábakkal meg-megcsúszva araszoltam lefele. Kb. 10 percbe telt lejutni, de nagyon hosszú 10 perc volt ez!
Galyatetőre felmászva értem a harmadik frissítő és ellenőrző ponthoz. Itt aránylag sok időt eltöltöttem, levettem az egyik pólóm, mert már nagyon meleg lett, feltöltöttem a víz és iso készleteim, és előkerestem a zsákból pár gélt, ami olyan ízű volt, amit éppen megkívántam. Direkt sokféle-fajta és -ízű gélt pakoltam be magamnak, mert tudtam, hogy szilárd kaját nem fogok kívánni közben. Akkor ott éppen a savanyút kívántam meg.
Bár az is nehezen ment le. A felfelék nem is érintettek már olyan borzasztóan: míg az igazi futók a minél jobb célidőért küzdöttek, én egykedvűen baktattam felfelé. A hegyek túl meredekek voltak ahhoz, hogy megfussam őket. A lejtőkkel már több volt a bajom: túl meredekek, sziklásak technikásak voltak nekem, nem tudtam rajtuk sem igazán futni. Ha meg megfutottam őket, a gyomrom rázódott fel, rohadtul nem volt komfortos ez így.

Galyatető után volt vagy 3 km futható szakasz. A lelkemnek nagyon jót tett, hogy végre futni is sikerült, mert az ezt megelőző 30 kilométert betudhatom egy erős teljesítménytúrának. Nem tehetek róla, én a Velencei hegységből jövök, ahol a legmagasabb csúcs is csak 352 m. Olyan abszurd azt a púpot hegységnek hívni, mint egy kétezer fős hevesi településnek városi rangot adni. Hetyke futkosásomnak Ágasvár vetett véget a 36. kilométer környékén. Na, ez megint egy durva mászós szakasz, de olyan kézzel-lábbal kapaszkodós. Aztán újra egy kemény ereszkedés egészen le Mátrakeresztesre (41 km), a cél előtti utolsó ellenőrzési pontra, de csak azért, hogy utána felmenjünk a túránk harmadik legmagasabb hegyére a Muzslára. Ez egy gonosz Hegy. Magas, meredek, és egyébként is fáradtan éri az embert. Amikor azt hiszed, hogy fent vagy, még meredekebbre vált. A másik fele persze lejtő. 7 kilométer lejtő, egészen a célig. Ebből öt kilométer túl meredek volt már megint ahhoz, hogy fussak rajta. Fájt is futni.
Aztán egyszer csak leértem e hegyről, és egy lankás, kellemesen futható, murvás úthoz értem. A cél kb. 1,5 kilométerre volt, több helyen segítők irányították a forgalmat, én meg úgy megtáltosodtam, hogy futni kezdtem. Magam is csodálkoztam magamon, de így esett, hogy a célba a körülményekhez (basszus, minden fájt!), a korábbi megpróbáltatásokhoz képest lendületes futással érkeztem be. 8:26:03 lett a hivatalos időm. Örülök, hogy meglett, nagyon kemény menet volt!

A trófeák. A pulcsi nagyon jó!

Ősztől tavaszig egyszerűen nem éreztem késztetést arra, hogy ide bármilyen bejegyzést írjak, holott minden versenyen egyéni csúcsot futottam. Ősszel egy barátom, Harkányi Zoli írta az edzéstervem, az ő segítségével sikerült a Wizz-Air félmaratonon 2018. szeptemberében 1:38:12 idővel a félmaratoni, aztán októberben a SPAR maratonon 3:33:57 -tel a maratoni időmet is megjavítanom.

2018-ban többet is futottam, mint korábban: több, mint 3400 km-el zártam, ez majdnem 20% pluszt jelent bármelyik korábbi évhez képest.

A 2019-es évet a terepversenyek számára tartogatom. Előfizettem a Plandurance csapat edzéstervezésére. Márciusban meg is volt az első versenyem, a Vértes Terepmaraton, ahol a 39 kilométeres távon (1000 m szintemelkedés) 3:54:14 idővel szintén sikerült egyéni csúcsot futnom.

Az UTH, becsületes nevén Salomon Ultra Trail Hungary már régóta érdekelt, de ezeddig még nem éreztem magam késznek arra, hogy belevágjak. Szerencsére a 112 kilométeres, valódi ultra táv mellett rendeznek aznap egy féltávú, Szentendre Trail nevű, 54 kilométeres terepverseny is, 1800 m szintemelkedéssel. Na, ez már sokkal barátságosabbnak tűnik. Mi az nekem, nem igaz? Voltam én már a Vérkörön, ugyanez a szint (márhogy nekem, aki úgy tudott rossz irányba menni, hogy beletett 3 kilométert, és 200 méter plusz szintet a az eredetileg 77 kilométeres vértesi távba), a táv még kevesebb is, mi gond lehet?

Nos, tévedtem. Ez a verseny a Pilis - Visegrádi hegységben zajlik, ahol a szervezők olyan kaptatókat is bele tudnak vonni a pálya útvonalába, amit a hozzám hasonló, a Velencei hegységben tréningelő egyszeri amatőr sportoló nem is látott. Nemhogy nem látott, elképzelni sem tud! De ne szaladjunk el ennyire! Pünkösd vasárnapján, reggel 9 óra, rajt. Az előrejelzések alapján kellemesen hűvös hétvégére készültem. Na, itt tévedtem másodszor.

A rajthelyre csak azután léphettünk, hogy a szervezők és segítők le nem ellenőrizték a kötelező felszerelésünket. Egy esőkabát, fényképes igazolvány, legalább fél literes palack, működő telefon. Volt nálam egy kis víz, fél lityis PET-palackban, a rajtig azt iszogattam. Aztán, mikor elfogyott, akkurátusan maroknyi csomagot hajtogattam belőle, és megkértem egy szervezőt, hogy dobja ki. Mondta, persze, szívesen eldobja, egyébként egy pár perccel ezelőtt valaki embert tudott volna ölni egy ilyen palackért, merthogy az ellenőrzéskor hiányzott a csomagjából az előírt palack. Nagyon sajnáltam!

Míg a rajtmezőben álldogáltam, összefutottam egy pár ismerőssel. Velük cseverészve a feszkóm is múlt egy picit, bár a pulzusom így is magasabb volt a hétköznapi shoppingolósnál. Ez egészen addig nem zavart, míg az egyik ismerősöm órájára nem pillantottam, és megláttam, hogy az ő rajtvárós pulzusa vagy 20 ütéssel az enyém alatt van. Na, bravó!
A pulzusommal aztán az első pár kilométeren keresztül később is küzdöttem. Hiába volt még reggel, amíg az erdőbe be nem értünk, a nap úgy sütötte a fejem, hogy az már fájt. Visszavettem a tempóból, az emelkedőkön pedig sétáltam. Végre beértünk az erdőbe, ahol meg az előző napi esőt nyomta ki magából a föld pára formájában. Egy perc nem telt bele, mindenki úszott a saját verejtékében.  

Ahogy az elején már felvezettem: az UTH nehézségét nem a táv, vagy úgy általában a szintemelkedés adja, mert a Szentendre trail a maga 1800 m szintjével papíron, messziről, íróasztal mellől szemlélve nem is tűnik olyan combosnak. Na ja. Csak van benne pár olyan kemény emelkedő, ami egyenként is nagyon sokat kivesz az egyszeri terepfutóból. Ilyen például a 23. kilométernél Visegrádon a Kálvária domb. Meredek, hosszú, véget nem érő mászás felfelé, majd mikor azt hinné az ember, hogy vége, mert kiért a műútra, az emelkedő nem fogy, a hegytető még nincs ott, azt csak odébb van. Jóval odébb.

A frissítésem nem bonyolítottam túl: óránként egy géllel, szintén óránként egy sótablettával, pár apró tasak mézzel számoltam, meg bármivel, ami a frissítő állomásokon megtetszik: kóla, banán, mogyi. Minden frissítő ponton megtöltöm a két féllityis kulacsom vízzel meg ISO-val, folyadékból ennyi elég is lesz. Azt gondoltam ez így bombabiztos. Na, itt tévedtem harmadszor! Pap rét (34. km) és a Skanzen (48. km) között nincsen hivatalos frissítő pont, van viszont két jó forrás, ahol a kulacsokat fel lehet tölteni. Én ezeket a forrásokat kihagytam, mondván, hogy 14 kilométerre elég kell, hogy legyen az a majdnem 1 liter víz, amit magamhoz vettem. Ez súlyos hibának bizonyult, mert ez a 14 kilométer két óra hosszáig tartott, benne a verseny két legmeredekebb emelkedőjével, nevezetesen a Vörös-kő és a Nyerges-hegy szakaszával.

Míg a két hegyre felértem nem volt semmi bajom. A körülményekhez képest egészen jó állapotban, és elfogadható tempóval értem el az utolsó nagy emelkedő végét is (Nyerges-hegy, 44. km), innen az út már nem emelkedik tovább, cserébe elég meredeken ereszkedik lefelé, amit a már elgyötört ízületeim nem vettek túl jó néven. Nagyobb probléma volt viszont, hogy itt már mindkét kulacsomból kifogyott a víz, nagyon szomjaztam, a dehidratáció miatt a combom és a vádlim igen-igen elkezdett görcsölni, olyannyira, hogy egy szikláról bemutatott hetyke szökellés után úgy benyilallt az egyik vádlim, hogy meg kellett állnom, s míg ott helyben le nem nyújtottam, egy centit nem tudtam tovább menni. Sikerült kicsit összeszednem magam, de nem volt ez túl jó kezdet a soron következő tíz kilométeres záró szakaszhoz, a frissítésig pedig még volt négy kilométer. Átfutott az agyamon, hogy minden büszkeségem félredobva kunyerálok valakitől egy korty vizet. Persze nem kértem senkitől semmit, így az utolsó frissítő ponthoz, a Skanzennál lévőhöz a nyelvemben majdnem elbotolva értem. Megittam vagy egy liter vizet.

Meleg volt. Nagyon sütött a nap. Már nem tudtam azt a tempót futni, amit szerettem volna. A frissítő pont után, amikor a főútról letér a pálya, ez a letérő nem volt rendesen jelölve, a kivezényelt polgárőr ficsúr ahelyett, hogy utánunk szólt volna, a lányismerőseivel társalgott. Így sikerült többed magammal elfutnom párszáz métert, összesen kb. egy kilométert rossz irányba. Mérges voltam és fáradt. Ez a plusz út nem jött jól sem fizikailag, sem lelkileg. Volt egy titkos tervem, hogy befejezem a versenyt 7 órán belül. Most ezt a tervet el kellett engednem.

Szentendre külvárosa, murvás, majd aszfaltos út. Elég kihalt, de az egyik ház előtt kisgyerekek álldogáltak, és kínáltak felénk poharakat, benne limonádét. Ők készítették a számunkra. Kis mentalevél és eper is jutott bele! Arany szívei! Aztán elértem a patakhoz, itt futottunk reggel is az ellenkező irányba. Vagy 3 km volt már csak vissza. Már minden bajom volt. Nehéz volt futni, görcsölt a lábam, rettentő lassan fogyott az út. Végre elértem a belvárost. Ott annyi volt a turista, hogy kerülgetni kellett őket. Ők nem igazán figyeltek ránk, félholt futókra, egyszer-egyszer muszáj volt szólnom, hogy egyáltalán elengedjenek. De aztán feltűnt a célkapu, tapsolt és biztatott a tömeg, én elfelejtem, hogy vagyok, hetykén és mosolyogva futok át a célkapun. A verseny számomra 7:05:59 óráig tartott. És... most már azt mondom, csodás volt. Minden csodás! 

A bevezető részt ott hagytam abba, hogy lecseréltem a pulzusmérő órám egy újra. Ez az új cucc kezelésében, logikájában egyáltalán nem hasonlít az előzőre, tehát első körben meg kellett tanulni azt kezelni. Az nem egy napos feladat, de teljesen nyugodt voltam, mert április 21-én vettem át az órát, Ricsivel pedig a május 27-i dátumot néztük ki teljesítésnek. Pont jó volt így, mert április 23-ára, vasárnapra újra megkaptam a CEP félmaratonra a kétórás iramfutó megbízatást. Futottam ezen kívül még két félmaratont a héten edzésnek, csak azért, hogy legalább egy minimális kilométerszám meglegyen, hamár a hétvégén négyórás terepre nem tudok elmenni. Pénteken, április 21-én csörgött a telefon. Ricsi volt. Kérdezte, hogy ráérek-e kedden (4 nap múlva)? Mondom persze, aránylag könnyen ki tudok venni egy nap szabit, ha kell. Mondta az jó, mert akkor megyünk a Vérkörre! Na, itt tört rám a para először! A telefonhívás előzményeiről még annyit érdemes megjegyezni, hogy én voltam az, aki forszírozta, hogy mi lenne, ha kicsit előbbre hoznánk az időpontot, de így, hogy - minden barokkos túlzást nélkülözve - életem addigi legnagyobb fizikai próbatétele hirtelen karnyújtásnyi távolságra került, seperc alatt elöntött a hideg veríték. Elég edzésmunka van mögöttem? Azt remélem, igen, de nincs semmi ilyen irányú tapasztalatom, szóval inkább nem tudom. Elég pihent leszek aznap reggel? Hát nyugodtabb lennék, ha az iramfutós félmaraton nem a Vérkör előtt két nappal, hanem egy héttel korábban, vagy később történne, de ide már elígérkeztem, számítanak rám. Kemények vagyunk? Persze! Azt hiszem... Vágjunk bele!

Arra eszméltem, hogy április 25-én reggel fél nyolckor ott állunk a Ricsivel az oroszlányi Városi Sportcsarnok ajtaja előtt tökig futódresszben és rettenetesen megpakolt hátizsákban. Volt nálam vagy két liter víz különböző kulacsokban, amiket a csodaszép babakék színű futómellényem zsebeibe bele tudtam tuszkolni, gyümölcsszeletek, gélek, házi zabszelet, ropi, mogyi, csoki, száraz zokni, nedves törlőkendő. Hűvös volt a reggel, kicsit fáztam is a rövidnadrágban, és nagyon izgultam. Ricsi mutatta a tutit, belőttük a telefonunkon a vonalkód olvasót meg az internetet, és leolvastuk a startkódot a bejárat melletti ablakban elhelyezett transzparensről. A rendszer azonnal küldte a visszaigazolást, regisztrálta, hogy elindultunk. Innen már nem volt visszaút. Ha mostantól számítva 12 órán belül nem érünk vissza (és útközben nem érintjük a további hat ellenőrző pontot), kifutunk az időből, és nem lesz érvényes teljesítésünk. 

Megindultunk tehát, egy darabig aszfalton haladtunk, majd kiértünk a városból és fokozatosan beértünk az erdőbe. Az út egyre csak emelkedett, de még abszolút nem volt vészes, az én pulzusom viszont az aránylag magas volt, pedig nem fogtunk olyan észveszejtő tempót. Még mindig bennem volt az izgalom, amit hosszú kilométereken keresztül nem tudtam levetkőzni. Inkább lassítottam, lassítottunk, így kocogtunk kb. 6 kilométert. Innen az út elkezdett emelkedni, és 10-15 kilométeren keresztül csak emelkedett és emelkedett. Az út nagyon változatos, volt homokos, köves, feltöltött, mélyített és gyökerekkel tarkított. A pár nappal korábban végigtombolt vihar nyomai, a kidőlt fák, a letört ágak sok helyen nehezítették a haladást. Lassan elértünk a Rockenbauer fához, ahol muszáj volt néhány fotót lőni. Ezután nemsokkal az út egy kurflit vett, megmásztunk egy rettenetesen meredek emelkedőt, Ricsi itt jelezte, hogy mindjárt elérjük az első ellenőrző pontot a 16. km környékén. Aztán még mentünk és mentünk, 17. km, a pont meg csak nem volt meg. Végül megjártuk a kurflit visszafele is, aztán kiderült, hogy amerre mi felmásztunk, ott pont lefele kellett volna jönnünk, de a lényeg, hogy megtaláltuk az első ellenőrző pontot. Nagy, piros V és K betű jelezte egy fa oldalán, a fa ellenkező oldalán meglett a QR kód is, amit boldogan be is olvastunk.

Így, az elején összegyűjtött jópár méter plusz szinttel és nem mellesleg vagy két km extra úttal a hátunk mögött kicsit csendesebben folytattuk az utat, én azért úgy gondoltam, hogy, ha csak ennyi plusz lesz az egész expedíció alatt, nagyon elégedett lennék. Azért vártam már, hogy az út végre kicsit lejtsen, mert az elejétől mintha csakis emelkedőn jöttünk volna. Ricsi megnyugtatott, hogy a második ellenőrző pontig, kb 22 km (nálunk 24 km) ez lesz, utána már jobban futható a terep. A 22. km környékén elértünk a Szép Ilonka forráshoz. Nem pont a Vérkör útvonalán van, de valahogy odakeveredtünk, egyébként csak pár méter kitérő. Kicsit vívódtunk, hogy igyunk-e belőle, de mivel mindketten úgy emlékeztünk, hogy a vize iható, hát ittunk egy jót, én fel is töltöttem belőle a már erősen megcsappant vízkészletem. Nemsokára elértünk a második ellenőrző pontig, ahonnan valóban, mintha kicsit könnyebben futható lett volna már a terep. Mivel vizünk volt elég, úgy határoztunk, hogy nem teszünk fölösleges kitérőt Vérteskozmára. Sőt, volt olyan lejtő, amin vidáman galoppoztam lefele, annyira megörültem neki, hogy, ha csak átmenetileg is, de elfogytak a végeláthatatlan emelkedők. Az útvonal is valahogy könnyebben követhető volt innentől, Csákvár határáig és a harmadik ellenőrző pontig (35. km) semmi érdemleges nem történt. Leszámítva talán azt, hogy konstatáltam, azért kezdek kicsit fáradni. A következő megállónk Csákváron egy nyomós kút volt. Minden kék nyomós kút egyformán ronda, de ez az egy akkor mégis csodaszép volt! A fel-feltámadó szélben ügyetlenül próbáltam megtölteni a kulacsaim, közben sikerült úgy összevizeznem a cipőm, hogy a zoknim is átázott. Majd jött murvás út, erdő, Gém hegy és a negyedik ellenőrző pont 42. km-nél (nálunk itt már 45-öt mutatott az óra). Gyors matek, Ricsi még néhány statisztikát is előkapart, hogy ellenőrizze az esélyeinket egy sikeres teljesítésre. Állította, hogy egyelőre jók vagyunk. Ettől kicsit megnyugodtunk. Nemsokára beértünk Gántra, de előtte még volt néhány köves lejtő, ahol újfent képtelen voltam megállni, hogy lerohanjak. Saját magam is megleptem vele, hogy közeledve az 50. kilométerhez még milyen ruganyosan és tempósan tudok a hegyről lefelé trappolni. A következő megálló Gánton volt (nálunk a 49. km), megtaláltuk a nyomós kutat, aminek a környezetét éppen túrták szorgalmas jómunkásemberek, a kék kút is gyönyörűen újra volt mázolva. Az első gondolatom az volt, hogy, ha a kutat a rekultivációs folyamat miatt esetleg elzárták a szakemberek, az komoly probléma forrása lehet. Remegő kézzel nyomtam le a kart, minekutána a víz engedelmesen tört elő a mélyből. Mázli! A tartályokat újra töltöttük, a cipőből a köveket kiszórtuk, és elfeleztünk egy csokis fehérje szeletet, csak hogy legyen valami változatosság is az étrendünkben a gélek meg ilyen-olyan szeletek után. Esküszöm, akkor ott én úgy éreztem, hogy ez a fehérje szelet a legfinomabb dolog, amit az utóbbi időben ettem! Innen az út megint emelkedőre váltott. Amolyan sunyi, alattomos emelkedő, kilométereken keresztül. Az aszfalt murvásra, homokosra, majd megint murvásra váltott, de továbbra is enyhén emelkedett, ami futható, de fáradt vagy már, és néha meg-meg kell állni, hogy a pulzusod ne szálljon el a Holdba. Nem segített a szél sem, amelyik itt már viharosan fújt. Lassan beértünk az erdőbe, ahol az út kacskaringós keskeny ösvényen vezetett felfele. Kellemetlen emelkedő jött, amin csak lassan, gyalogolva tudtunk haladni. Itt beértünk két futót, egy lányt és egy fiút, akik a Vércsét teljesítették éppen. Váltottunk pár szót velük, aztán elköszöntünk tőlük, folytattuk az utunkat az 5. ellenőrző pont felé (nálunk 55. km). Itt jött 2-3 km lejtős szakasz, ami rettentően jól esett a sok emelkedő után, de sejtettem, hogy meg lesz ennek a böjtje, mert a beígért szintekből még vagy 400 m hiányzott. És így is lett. Az út megint emelkedőre váltott, volt itt füves, homokos, bozótos... A 60 és 65. kilométerek között mindketten eljutottunk némi holtpontra. Kicsit jó volt már megállni, inni és enni kis aszalt dolgokat, rendezni a sorainkat, hogy aztán újult erővel folytatni tudjuk az utat. Eléggé elcsigázva, csendben telt a következő pár kilométer. Ebből az állapotból csak az mozdított ki pár pillanatra, amikor az úton szembetalálkoztunk egy kis csíkoshátú vadmalaccal. A röfi egyedül volt, de mivel azt tudtuk, hogy, ha kismalacot látunk, akkor az anyja is nagyon közel van, és nagyon nem örül, ha a malacát veszélyben érzi, tele gatyával, csendben eloldalogtunk onnan. Aztán Köhányáspusztán, a 69. kilométerünknél teljesen váratlanul összetalálkoztunk egy csodálatos jótéteménnyel.

Ezt a csodás jelenséget Bokor Csabának hívják, soha nem találkoztunk vele azelőtt, de miattunk jött oda! Figyelte, mikor indulunk, és érkezhetünk oda, és ott várt minket. Kezünkbe nyomott fejenként egy doboz kólát, mogyorós csokit és egy üveg vizet.  Mint később megtudtuk, gyakran segíti így a Vérkör és a Vércse indulóit. Ez a gesztus tőle mindkettőnknek olyan jól esett, hogy teljesen meghatódtunk. Beszélgettünk, fotózkodtunk vele, nem is néztük az idő múlását, vele maradtunk vagy tíz percen keresztül. Aztán feleszméltünk, hogy mi valójában időre kell, hogy teljesítsük ezt a túrát, szépen megköszöntük a kedvességét, és elköszöntünk tőle. Ez a világ még nem érett meg a pusztulásra, vannak még rendes emberek! Ezután jött még 1-2 km kellemetlen emelkedő, de mi már a körülményekhez és a szénsavas üdítőhöz képest vidáman böfögve értük el az utolsó előtti ellenőrző pontot a 71. kilométerünknél. Az emelkedők ezután lassanként megszelídültek, síkra vagy lejtőre váltottak, az utak szélesebbek, jobban futhatók lettek. Pontosabban jobban futhatók lettek volna, ha a pár nappal ezelőtti vihar miatt az útra dőlt fákat nem kellett volna időről időre széles ívben kikerülni. Ezt egészen a 74. kilométerünkig tudtam kiélvezni (már, ha ennyi táv és ennyi emelkedő lefutása után egyáltalán bármilyen kontextusba beilleszthető az élvezet szó), mikoris elkezdett rettenetesen kavarogni a gyomrom és tömény hányinger fogott el. Sok lehetett hirtelen a kóla, amit aztán jól összeráztam magamban az addig összeevett gyümölcsös, zabos, magos mindenfélével. A szörnyű az volt, hogy izomzattal aránylag jól tudtam volna még futni, de pár méter után mindig sétálnom kellett, mert éreztem, hogy valami ki kívánkozik belőlem. A szintidőhöz képest itt már olyan jól álltunk, hogy, ha végig csak sétálom a maradék utat, akkor is idő előtt beérünk. De alkalmasnak találtam magam még egy kis futásra, még ha az csak apró szeletekben is sikerült. Így értünk be Oroszlányba. Amikor már csak 1-2 kilométer volt hátra, valahogy összeszedtem magamé, és futva érkeztem be a záró ponthoz. A szervezők már vártak minket, és nyakunkba akasztották az érmet, ami a Vérkör teljesítéséért jár. A legszebb érem, amit valaha kaptam! Csodás!

A megtett táv a kis eltévedés miatt 80 km lett, ha az óráknak hihetünk, akkor az emelkedők összesen 1800 m. Mindezt 10:48:59 alatt sikerült teljesíteni. Nagyon elégedett vagyok!

Start!

Felfelé...

...még felfelé...

A kötelező szelfi

Nem, nem hangszer.

Combizom :-)

Szép Ilonka forrás

Itt már egy hangyányit elcsigázva

Ugye, milyen szép?

Hogy is mondta egykor egy kiváló trombitás? Igen, az Amstrong. "Kis lépés az emberiségnek, de hosszúlépés nekem"? Vagy valami ilyesmit mondott... 
Ez a Vérkör dolog már egy jó ideje piszkálta a fantáziám, de nagyon piskótának éreztem magam hozzá. Olyan lehetetlennek tűnt az egész a maga 77 kilométerével, és összesen 1600 méter emelkedőivel. A klasszikus maratoni távnál nem gondolkodtam én hosszabb futásban, elég kihívást találtam abban, hogy ezen a távon évente 1-2 percet javuljak. Tavaly ősszel egy Velencei tó kerülő futás alkalmával valahogy szóba került, míg Ricsi cimborámmal beszélgettünk, ő mondta akkor először, hogy gondoljam meg, meg tudom csinálni, ő majd eljön, és lefutja velem. Ricsi már rég túl volt ezen az élményen, ráadásul több komolyabb ultrafutáson is. Na persze!, gondoltam, de illendően megköszöntem neki, hogy kinézi belőlem azt is, ami bennem sincs. Akkor aznap több szó erről nem esett. A bogarat viszont beültette a fülembe, pláne, hogy olyan meggyőzően mondta, hogy nem tehettem egyebet, mint, hogy komolyan eljátsszak a gondolattal, hogy... esetleg... ha egyszer tényleg késznek érzem rá magam... szóval egyszer majd jól megcsinálom!

Aztán kezdtek a dolgok valahogy mégis önálló életre kelni. Eljött 2016. októbere, amikor - számomra is meglepő módon, mitöbb teljesen váratlanul - egy kiváló terepfutó edzővel történt pár levélváltást követően elkezdtem összeállítani az edzéstervem. A kitűzött céldátum április vége-május eleje! Fél év van még, addig semmi maraton, vagy félmaraton verseny, annál több edzés a hegyekben, minél több emelkedővel. Itt emlékeztetném a szemfüles olvasót arra a tényre, hogy eddig a legtöbb futás amit egyben elkövettem durván 42,2 kilométer volt, mindez tiszta sík, és jó minőségű aszfalton, elhanyagolható szintemelkedéssel. Ehhez képest kell hat hónap alatt odáig eljutni, hogy a vagy 35 kilométerrel hosszabb táv is ugyanígy menjen, megpakolva 1,6 km szintekkel fölfelé. Tele hátizsákkal... Egyszerűnek tűnik, nem?

Az edzésterv nagy vonalakban így nézett ki: heti 3-4 futóedzés, hétközben rövidebb, 1-1,5 órás futásokkal, hétvégén 2-4 órásokkal, utóbbiak lehetőleg terepen, a Velencei hegységben, a céldátum felé haladva közelítve a kétórás hosszú futásoktól a négyórásokig. Helyet kapott benne heti egy erősítő edzés, ami egy darabig a kettlebell volt, később a TRX-re váltottam. Mindez hosszmértékre konvertálva heti 60-70 kilométert jelentett, az utolsó 2 hónapban inkább 70-80. Ez több volt az addig megszokott 40-50 kilométeres átlagtól. Lényegesen. Ráadásul a sok terep extra nehezék volt benne. Papíron tök jól mutatott, hogy pár hónap alatt hová tudok eljutni. Egy 39 éves test viszont nem ilyen egyszerűen működik. Az izomzatom elég jól tolerálta a megnövekedett edzésmunkát, a kezdeti izomlázak gyorsan elmúltak, és alig jöttek elő a táv többszöri emelésével. Az ízületeim annál kevésbé. Január elején elkezdett fájni a térdem. Ilyen már korábban is volt, de akkor pár nap étrendkiegészítő tabletta szedés után elmúlt. Ezúttal teltek a hetek, és nem segített a tabletta. Vissza kellett vennem az edzés intenzitásából, de attól sem lett jobb, sőt az egyszerű járás is fájt. Végső elkeseredésemben felkerestem egy ismerősöm, aki egy egészségközpontot üzemeltet pont ilyen zakkant hobbisportolóknak, mint én. Ő megnyomkodott, megforgatott, megmért, aztán felírt gyógytornára. Heti egy alkalom gyógytornász, speciális erősítő és stabilitást segítő gyakorlatok, a hét többi napjain meg ugyanez otthon egy hónapon keresztül. Vettem még jobb minőségű porcerősítő tápkieget, krémet a térdemre és jobb csillapítású cipőt a hosszú terepekhez. Ez az egész így együtt lassan rendbe tette a térdem, és vissza tudtam térni az edzéstervhez. Hallelúja! 

A hétvégi hosszú terepfutásokat nagyon megszerettem! Gyönyörű helyeken jártam hétről hétre újra és újra! Legtöbbször egyedül, de jópár alkalommal barátokkal, ismerősökkel együtt futottuk le a távot. Az sem zavart, hogy legtöbbször ugyanazt az útvonalat jártam be, mert képtelen voltam megunni. Ismertem már minden emelkedőjét, lejtőjét, útelágazását, kis túlzással csukott szemmel is végig tudtam volna menni rajta. Egyszerűen nem fér a fejembe, éveken keresztül miért preferáltam mindig az aszfaltot, holott a hegy karnyújtásnyira van a lakásunktól.

Eljött az április. Feri barátom (többszörös Vérkör és egyéb ultra teljesítő) javaslatától vezérelve megpróbálkoztam ez első ultrafutásommal aszfalton. Robi barátom, aki korábban szintén legfeljebb olyan távokat teljesített, mint én, hajlandó volt, mi több, önként jelentkezett, hogy elkísér ezen az úton. Úgy látszik, nincs olyan hülye ötlet, aminek a megvalósításához ne lehetne társat találni! Április 2-át, egy vasárnapi napot néztük ki erre a célra, mikoris egy barátságos futófesztivál, a Böllhoff Tóparty Futóparty zajlott a Velencei tó körül. Pont ideális körülmények a tervünk megvalósításához: 5 kilométerenként frissítőpontok, alig kell valamit magunkkal cipelnünk, és sok ember körülöttünk, ami jól jön arra az esetre, ha az erőnk elhagyna minket, és támogatásra szorulnánk. A terv elég ambiciózus volt, de nem kivitelezhetetlen: a rendezvény rajtjára lakásomtól közösen együtt indulva, futva érkeznénk, majd a tó megkerülése után a célból (ez a rendezvény korábbi rajthelye) szintén futva mennénk vissza a lakásomhoz. Cakkumpúder 53 km. Nem cifrázom túl a történetet, mert nem erről szól a bejegyzés, a lényeg belőle annyi, hogy ezután Robinak 48, nekem 53 km lett a leghosszabb futása, aránylag vállalható idő alatt. Gratulálok magunknak! Ez az eredményes teljesítés új erőt és még több eltökéltséget adott az edzések folytatásához. 

Technika. Én elhiszem, hogy a 21. század nagy technikai vívmányai előtt is valahogy megoldották az emberek az életüket, de én valahogy mégis szeretem azt a luxust, amit ezek az új kütyük nyújtanak. Volt már szó a GPS-es karóráról, ami rögzíti a távot, szívverésem, lépéseim számát és ezeket az adatokat nem rest megosztani a telefonommal, számítógépemmel, hogy aztán a kapott adathalmazból statisztikákat kreáljak, amikből ilyen-olyan következtetéseket vonjak le. Egy ideje ilyen órával futok, és tökéletesen meg voltam vele elégedve, csak az ő akkumulátorának a kapacitása kb. 6 óra edzést képes lefedni. Onnantól kész, nem mér semmit. Ez egy mindennapi edzéshez több, mint elég, nade egy Vérkörre...!? Nem volt mit tenni, fájó szívvel lecseréltem hű társamat egy nagyobb és okosabbra.

Folyt. köv.

A Velencei tó körül Robival

Már csak pár óra van hátra ebből az évből, ilyenkor szoktak az emberek visszatekinteni az elmúlt 12 hónap történéseire, eredményeire, kudarcaira, és fogalmaznak meg terveket, célokat a következő évre, mielőtt elmennek pajtásaikkal valami zenés helyre, és az évváltás apropójából vállalhatatlanná szórakozzák magukat. Ezt teszem én is. Hehe.  

Elég vegyes érzésekkel tekintek vissza a 2016-os évre, de leginkább jó érzésekkel. Nem indult valami csodásan, egy kisebb műtétből lábadoztam még januárban, a mozgást csak szép óvatosan kezdhettem el. Majd márciusban összeszedtem egy olyan kemény influenzát, ami miatt szinte az egész hónap kimaradt a futás szempontjából. Így mentem neki az év első versenyének áprilisban, egy félmaratonnak Keszthelyen, ahol megfutottam életem legjobbját. Ezt azóta sem értem, de jól esett, és erőt, önbizalmat adott pontosan akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt valami ilyenre.

Ami az eredményeket illeti, egészen jó év volt ez. Volt pár elvárásom magammal szemben, aminek nagyon szerettem volna megfelelni: egy 1:45 alatti félmaraton (pipa: 1:44:51, április, Keszthely), és 4 óra altti maraton (pipa: 3:48:27, október, Budapest). Terveztem, hogy legalább 2000 kilométert (vagy inkább 2016... Korábban írtam már erről a fétisről) futok, ez is megvolt, bár nem sokon múlt. Az októberi maratonon sikerült a lábfejemet úgy meghúznom vagy inkább túlterhelnem, hogy aztán emiatt kellett újra leállnom megint hetekre.

Cuki oklevél

Kipipálhatom még azt a pontot is a tervek listájáról, hogy a futás mellé heti rendszerességgel felveszek egy erőnléti edzést is. Az év elején becsatlakoztam egy kettlebell csoportba, erősítendő azokat az izmokat is, amiket a futás nem mozgat, "bár igény vóna' rá". Nos, szerintem ez volt az év egyik legjobb döntése. Ez önmagában meg fog érni egy posztot. Nemsokára el is fogom követni.

Az egyetlen idei terv, amit nem pipálhatok ki, az, hogy megtanulok rendesen gyorsban úszni. Ez egy jövőbeli projekt része lesz majd, nem bánom igazán, hogy ez most kimaradt, sőt a 2017-es tervek között már nem is kapott helyet. Majd egyszer. Talán. Nem biztos.

És most itt a tél. Ez a tél most más, mint az elmúlt években. Amikor tehetem, nem aszfalton futok, hanem inkább terepen, erdei ösvényeken. Most itt gyűjtöm, nyújtom a távokat és az emelkedőket. A 2017-es évre új célom van, ami nagyobb falat lesz, mint eddig bármi. BÚÉK!

Az első maratonom előtt sok mindent elrontottam. Az okos ember a másik, a buta a saját hibájából tanul. Így vagy úgy... azért a lényeg csak az, hogy próbálunk tanulni a hibáinkból, nem igaz? Ma reggel, amikor a második maratonom előtt öltözködtem a többi sporttárs között az 56-osok terén felállított "férfi öltöző" sátorban, sokféle beszélgetést sikerült elcsípnem. Gyerekek, külön szocio-tanulmány készülhetne csak ebből a pár percből! "Biztosan fájni fog! Dehát ez ilyen. A második maratonod? Az a legfájdalmasabb! Az elsőt még lekocogja az ember, az nem fáj annyira, a másodiknál már bizonyítani akar. Milyen befutó időt tervezel? Másodikra? Az igen! Úgyis fejben dől el. Jó lesz az idő kint, szóval meglehet! Hát hajrá!"

Azt mondtam már, hogy izgulós típus vagyok? Persze, persze, mondtam már... Valójában ezért van az, hogy valahogy edzésen mindig jobban megy a munka, mint versenyen. Tudatos felkészülés. Az elmúlt egy évben azt gondolom, kicsit tudatosabban sikerült készülnöm A VERSENYRE, mint az ezt megelőző három évben. Talán jobban tudom, mi kell nekem, vagy legalábbis mivel tudom táplálni az illúziómat, hogy mindent megtettem a cél érdekében. Az erősítő keresztedzések beiktatása és a tudatosabb vitamin- és ásványi anyag bevitel is ezt a célt hivatott szolgálni. Gyermekeim anyja (az én hites feleségem) pedig főz nekem gyógyteát, ami a léleknek is jó. Áldassék a két kicsi keze ezért!

Hogy tavaly mit rontottam el? Lássuk csak: talán nem meglepő, hogy túlizgultam az esemény előtti napokat, mikor az időjárás-jelentést böngésztem, és hol erős szelet, hol esőt jósoltak. Egyébként egyik sem jött be, de mire a rajtra került a sor, már teljesen ki voltam készülve. De az evésnél is sikerült valamit elszúrni: előző este, lefekvés előtt jól bekajáltam, és mivel egyébként is izgultam már nemkicsit, mindez tele gyomorral súlyosbítva egy 100%-ig álmatlan éjszakát garantált. És, ha még mindez nem lett volna elég, sikerült a felkészülést is kicsit túltolni, olyan túledzettséget produkálva, amit nem sikerült a verseny napjáig kipihenni.

Idén valahogy sikerült kipihenten rajthoz állni. Magam sem értem, hogy történhetett. Sok ismerős arccal futottam össze, és nagyon jól esett velük pár szót váltani, egymásból erőt meríteni, így ráhangolódni. Nyugodt voltam, ez a tudat tovább nyugtatott. Amikor már a rajtvonalnál álltunk, kiszúrtam magamnak Gábort, és odasoroltam mellé. Ő az első maratonját készült lefutni. Egy-két alkalommal futottunk már együtt vele, legutoljára két héttel ezelőtt, egy Velencei-tó körön. Jó a tempója, gondoltam, vele futok egy darabig. Pontosabban vele, de még inkább a pulzusom szerint. Úgy terveztem, hogy az első három kilométert a pulzust fokozatosan emelve, de 150-es átlag alatt tartva tolom le, aztán fél távig 155 ütés környékén tartva, onnan a 30. kilométerig 160-ig emelve, aztán mehet följebb, ha még maradt bennem akkorra valamennyi szusz.

Az idő kellemesen hűvös volt, 8-9 fok lehetett, amikor elrajtolt az a sok ezer ember. Nekem ez a hőfok nagyon bejön, tavasszal Keszthelyen is ilyen időben sikerült félmaratonon egyéni csúcsot javítanom. Nagyon hálás voltam ezért a hűvösért! Szóval rajt! Gáborral egy egyenletes tempóba fogtunk. Én úgy terveztem, hogy az első 1-2 kilométer a bemelegítésé legyen, kicsivel 6 perc alatti tempóval. A tempót egyáltalán nem éreztem. Vitt a tömeg magával. A pulzusom alakulását vizslattam az órámon, az teljesen rendben volt, mondhatnám, minden a terv szerint haladt. Szuper! Az első öt kilométeren, míg a pesti rakpartig kiértünk, az emeletes házak árnyékában kicsit még fáztam is. Egy rövidújjú rámcuppanós póló, úgynevezett "aláöltözet" volt rajtam, amire rávettem egy szintén rövidújjú technikai pólót. Aztán a verseny hátralevő részén folyamatosan azon dilemmáztam, hogy levegyem-e valamelyiket, és akarom-e a kezemben cipelni? Merthogy aztán kisütött a nap, és onnantól melegen tartott minket hosszú kilométereken keresztül, míg a Duna mentén fel-, majd lefutottunk. Gábor még az első kilométerek valamelyikén elhagyott. Szívesen futottam volna vele, de ragaszkodtam a pulzus-tervemhez. A tempóm 5:15 és 5:25 perc között mozgott kilométerenként. Itt tudatosult először bennem, hogy ez jobb, mint amit terveztem. Merthogy egy vágyam volt csak erre a napra: ezt a maratont négy óra alatt lefutni. Ahhoz pedig 5:37 perces tempó kell. De, gondoltam, ne ragadtassuk el magunkat, van még hátra vagy 37 kilométer, ami kimondva sem kevés.

Viszont a tempómon szerencsére nem veszítettem, kihúztam magam, koncentráltam a helyes légzésre. Jól ment! Jól is éreztem magam! A második gélt körülbelül a 80. perc környékén ettem meg. Felhajtottam rá a frissítőponton kb. két deci vizet, majd konstatáltam, hogy pisilni kell. De még bírom. Ami jó, mert még volt hátra a versenyből majdnem három óra. Ezután hosszú kilométerek következtek viszonylag eseménytelenül. Továbbra is élveztem a futást, nem éreztem kimondottan fáradtnak magam, változatlan tempó mellett. Élveztem a helyszíneket, a zenészeket sok helyszínen, az operaháznál és az operettszínháznál az éneklő kórust. Rettentő helyes volt mindegyik! Ilyenkor kicsit kizökken az ember a belső monológok közül, körülnéz és mosolyog. Ami most talán más volt, mint a többi versenyen, hogy ezelőtt mindig jól esett a tömegbe vegyülni, eddig jót tett a hangulatomnak a sok lelkes ember, míg most jobb volt a szélén, kicsit a többiektől elhúzódva, a viszonylagos magányban futni. Olyan nagyon nem unatkoztam, mert mikor nem volt esemény, úgymint térzene, rosszullét a pályán, gátlástalanul a futókat keresztező gyalogosok stb., akkor ment a mantrázás: pisilni kell... de nem kell pisilni... nincs melegem, nem veszem le a pólóm...

A frissítést nem bonyolítottam túl: iso gélből van egy márka, amivel jók a tapasztalataim, abból vittem öt tasakkal, erre, és e mellé a frissítő pontoknál álltam meg vizet inni. Egy dologra nem gondoltam, pedig, mint kiderült, kellett volna: az a magnézium pótlás. Ez a rutintalanságomnak tudható be. A magnézium, ha fogy, ha kevés, és valljuk be, ennyi mozgás után már az is el tud fogyni, amiből sok volt, izomgörcsöket tud okozni. Hát tudott... Egyébként a 38. kilométering egészen jól ment minden. Mind a kezdeti tempót, mind a pulzustervet nagy örömömre tartani tudtam egészen idáig. Aztán egyszer csak halványan görcsölni kezdett a jobb combom első fele. Még nem volt olyan vészes, de egyre erősebben görcsölt. Próbáltam kicsit váltani a mozgásomon, kezdtem jobban emelni a térdem, ami kicsit segített is. Aztán lassanként elkezdett fájni a bal combom, majd jobb vádlim, és bal vádlim is. Még tudtam futni, de egyre nehezebb volt. Megijedtem, hogy úgy kell majd bebicegnem a célba, és így hiába ment jól a táv 90%-a, a cél, a négy órás maraton csak álom marad. Itt már többen voltak a klasszikus távon indulók közül, akik sétáltak, bicegtek, vagy csak álltak, sziszegve nyújtani, vagy masszírozni próbálták a fájó tagjukat. Nem akartam közéjük tartozni. Nagyon nem. 

Most szerencsém volt. A fájdalom elviselhető mederben maradt, nem kellett sétálnom, rendben sikerült befutnom a célba. 3:48:27 lett a hivatalos befutóidőm, ami majdnem 21 perccel jobb, mint egy éve. Elmondhatatlanul jó érzés volt! 

És Gábor, akiről a negyedik bekezdésben írtam, is teljesítette első maratonját. Ő négy és fél óra alatt ért be, nagyon hősies versenyzéssel. Ezúton is gratulálok neki!

Szeretek évente pár versenyen részt venni. Nem, mintha bármi esélye volna holmi dobogós helyezésre, nem is erre használom ezt az évi 3-4 alkalmat. A versenyek jók. Jó közösségi élmény mind, rengeteg hasonló érdeklődésű emberrel minden korosztályból. Meg aztán ilyenkor fel tudja mérni az ember, milyen formába sikerült hoznia magát az elmúlt versenyek óta. Én egyébként nem vagyok "versenymenő". Sokan vannak, akiknek egy ilyen esemény annyi pluszt ad, hogy itt még azt is ki tudják hozni magukból, ami nincs is. Na, én nem vagyok ilyen. Nekem az edzések mindig jobban sikerülnek. Ez van.

Ma a második maratonomra készülök. Októberben lesz, Budapesten. SPAR Maraton a neve. Tavaly ugyanitt futottam az elsőt. Azt nem tudom, mások hogyan futják az első maratonjukat, én annak idején a biztonsági versenyzés mellett döntöttem. Ez konkrétan azt jelentette, hogy egy aránylag állandó, nem túl gyors tempó, amit a távra választottam. Hogy mi ez a tempó, azt pedig a pulzusom alakulására bíztam: kb. 30 km-ig nem akartam 160 ütés fölé vinni, utána meg, ha még érzek magamban erőt, mehet 160 fölé is egy kicsivel. Nem volt tapasztalatom még ilyen távon, fogalmam sem volt róla, mire számíthatok. Mások beszámolója alapján sejtéseim azok voltak, de megélni az valami teljesen más. Éppen ezért nem is voltak valódi terveim arra, mennyi idő alatt akarom teljesíteni. Egy titkos vágyam volt csak, hogy négy és fél óránál rövidebb ideig tartson, de a legfontosabb mindenképpen az volt, hogy egyáltalán teljesítsem azt a 42,195 kilométert. Nem volt túl ambiciózus sem a terv, akkor már három éve futottam rendszeresen, erre a maratonra konkrétan körülbelül egy éve készültem már, és az eseményt megelőző három hónapban öt alkalommal futottam 30 kilométer körüli távot. Sikerült is aztán teljesíteni, sőt, a 4 óra 09 perces befutó idő jobb is volt, mint amit reméltem. 

Idén persze jobbat szeretnék futni, mint tavaly. Az akkor jó volt tapasztalatot szerezni, így tudom, hogy hol lehetnek tartalékok, hol, és mivel tudok másodperceket faragni IDEÁLIS KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT. Lényeges, hogy ideális körülmények között, mivel annyi minden tud még történni négy óra alatt. 

Általában egyedül edzek, többé-kevésbé egy edzéstervet követve. Van egy régi félmaratoni edzéstervem, amit összefésültem néhány maratoni tervvel, amit a neten találtam, és úgy módosítottam, hogy az időmbe még éppen beleférjen. Erőnléti edzésnek az év elején felvettem a kettlebellt, ez egy fix nap lett minden héten. Hasznos dolog ez, mert megmozgatja azokat az izmokat is, amiket a futás nem edz, mégis jól tudnak jönni a futáskor. E mellé elfér még három, max. négy futás a héten, lehetőleg egy darab két- vagy háromórás, hosszú futással a hétvégén. A három órásból értelem szerűen kevesebb volt, 5-6 darab a felkészülési időszakban. Egy héten 45-60 kilométer között tudok összehozni.

Ritkán betársulok közösségi futásokba. A kedvencem ezek közül az a Velencei tó-kör, amit Pók János, vagyis Janó, itt helyben jól ismert ultrafutó szervez feleségével, Margóval együtt. Amit ők itt évről évre csinálnak, az előtt le a kalappal! Teljesen önkéntes alapon és társadalmi munkában olyan, több száz főt mozgósító közösségi futást szerveznek ők már évek óta rendszeresen, ami egyedülálló a maga nemében, és messze földről vonzza a tó köré azokat, akik nem ijednek meg a majd' 30 kilométeres távtól. Hihetetlenül jó itt a hangulat, Janóék barátokkal, rokonokkal 3-4 frissítő pontot is üzemeltetnek ilyenkor, és mindezért egy fillér díjat nem kérnek. Ennek ellenére a rendezvény színvonala túlszárnyalja néhány "fizetős" rendezvényét. Általában áprilisban, szeptemberben, és gyakran még decemberben is szerveznek ilyen futást a Velencei tó körül. Ha sok ilyen Janó meg Margó lenne, sokkal élhetőbb hely lenne ez a bolygó.  

Szerettem volna egy jó félmaratont futni. Volt is alapom jó eredményt várni, mert edzéseken egyre jobb voltam és jól is éreztem magam. Azt mondtam már, hogy parázós típus vagyok? Persze, mondtam már. De most valahogy a para is elkerült. Jó volt a formaidőzítés is, bár alapvetően az októberi maratonra készültem (készülök), rá is pihentem a versenyre, ahogy azt kell: az utolsó két hétben fokozatosan csökkentettem az edzés mennyiséget és intenzitást. Már csak pici intervallum, kisebb távok, mérsékelt tempó. Jó lesz! - gondoltam egy héttel a verseny előtt. Akkor még az időjárás előrejelzés is hidegfrontot jósolt a szóban forgó vasárnapra, huszonhárom-huszonnégy fokkal. Nem vészes. Jó lesz.

Mondtam már, hogy nem bírom a meleget? Lehet, hogy mondtam. A meleg még hagyján, inkább a tűző nap az, amit nagyon nehezen viselek. Gondolom más is így van vele. Meg tudok őrülni, amikor edzés közben a meleg nyári nap a fejemet süti... szinte az agyamat forralja. Azt viszont én sem gondoltam, hogy ennyire... 

Szóval a tárgyhét közepén már huszonkilenc fokot jeleztek vasárnapra, pénteken már harmincegyet. Akinek nálam több esze volt, ekkora már visszalépett. Én ma már nem tudom, hogy akkor miben bíztam. Talán abban, hogy délelőtt még nem lesz rekkenő hőség. Marhaság. A rendezők persze fel voltak már erre készülve, és úton-útfélen posztolták, hogy senki ne felejtsen sapkát vinni, és sokat inni, mert különben csúnya vége lesz. 

Aztán jött az ominózus reggel. Meg a rajt. Tök nyugodt voltam. Nőm elkísért, és magával vitte a jogosítványát is, hátha annyira készen leszek utána, hogy neki kell a kicsit haza vezetni. Erre szerencsére nem került sor. Nem mintha nem vezetne jól... mindegy. Amikor felsorakoztunk a rajtnál, találkoztam Ádámmal. Őt már bemutattam korábban, ő volt velem a CEP félmaratonon a másik kétórás iramfutó. Elviccelődtünk, hogy inkább az lesz a fontos, arra törekedjünk, hogy egyáltalán túléljük, bár én ezt akkor még nem is gondoltam olyan komolyan.

Tehát rajt. Az első öt kilométer még egész jól ment, éppen csak egy hangyányit maradt el a tempóm attól, amit szerettem volna, de gondoltam, majd féltávon megnyomom. No persze! 1-2 kilométer után beértem egy régi ismerőst is, aki nem mellesleg nálam sokkal jobban futó hölgy. Négy éve, amikor elkezdtem futni, az ő eredményei és a mozgáshoz való viszonya nagyon motiváló volt nekem, és mind a mai napig az. Egy darabig egy tempót futottunk vele és Ádámmal, de akkor ott még éreztem az erőt magamban, és elköszöntem tőlük, elhagytam őket. Ez az "érzem az erőt" dolog nem volt valami hosszú életű. Könnyű volt az elején, mert házak között, árnyékban futottunk. Aztán kiértünk a rakpartra, és jött a feketeleves: 10-12 rettenetes kilométer a tűző napon, hőségben. Sehol egy felhő, vagy árnyék, és ilyenkor már az sem segített túl sokat, hogy a frissítő pontokon az erre a célra rendszeresített vödrökből összevizeztem magam fejtől lábig minden kínálkozó alkalommal. Barátaim persze igen hamar visszaelőztek és ott is hagytak rendesen.

Nagyon szenvedtem. Kavargott a gyomrom, úgy éreztem, bármelyik pillanatban kidobhatom a taccsot. Azért a 10. kilométernél még próbálkoztam tempót váltani, de mihelyt 169 fölé ment a pulzusom rosszullét fogott el, ami miatt muszáj volt lassítanom. Lassan beláttam, hogy itt akkor nekem már csak egy feladatom van: becsülettel végigmenni, lehetőleg a saját lábamon. Sokan voltak versenyzők, akik már inkább csak sétáltak, de olyanok is voltak, akik úgy döntöttek, keresnek maguknak valami árnyékot, és leülnek vagy lefeküdtek alá. Az én fejemben is ez járt, hogy talán meg kellene állni. Gyakran hallatszott mentőautó szirénájának a hangja. Láttuk is egy alkalommal, hogyan látnak el a hordágyon egy teljesen öntudatlan sporttársunkat. Durva.

Persze nem álltam meg, elfutottam a célig. A befutó időm vagy öt perccel lett rosszabb, mint egy évvel ezelőtt ugyanott. Érdekes adat, hogy több, mint százhatvan pozícióval előrébb végeztem idén, mint tavaly, amikor sokkal jobb volt az időm. Ez egy ilyen verseny volt. Ádám megvárt a célban, ő egy perccel, másik barátunk két perccel előttem végzett. Mindenki a biztonsági versenyzést választotta. 166 lett az átlagpulzusom. Soha egyetlen félmaratont nem futottam még ilyen alacsony pulzussal.