Táv: 84 km, 3060 m összes szintemelkedéssel. Hosszú, nehéz kör a Pilis, Visegrádi hegységben. Na, ez most egy valódi ultra távú futóverseny lesz. :-)

Fél éve készülök rá, mint célversenyre az idei évben. Nincs tapasztalatom ilyen távú terepultrán, 55 kilométernél hosszabb terepversenyen nem indultam még, de mindenképpen ki akartam próbálni magam ilyen távon is. A tavalyi Szentendre Trail (54km, 1800m pozitív szinttel) után, mivel ott nem sikerült kellőképpen szétcsapnom magam, határoztam el, hogy idén már a következő szintet próbálom meg. Egy életem, egy halálom! :-)

2019. június 9., pünkösd vasárnap, hajnali 2:00 óra. Soha nem rajtoltam még ilyen korán. Az ideális az lett volna, ha előtte tudok aludni, hacsak 1-2 órácskát is. Persze délután kizárt, hogy aludni tudjak, így pár cimborával: Csingivel, Danival, Ricsivel úgy döntöttünk, hogy felmegyünk már szombat késő délután kocsival Szentendrére, nyugiban felvesszük a rajtszámot, megnézzük, mi hol van, aztán még lesz időnk kicsit pihenni a kocsiban. Aztán a helyszínen meglett még Gellért és Gábor is. Gyors átöltözés, és pár perc múlva már ott mosolyogtunk a fotósnak a rajtzónában.

Rajt előtt még felszabadultan, mint akinek fogalma sincs, mi következik
(közölt fotók forrása: terepfutas.hu)

Tartottam ettől az első, éjszakai, fejlámpás szakasztól. Rövidlátó vagyok, és szemüvegben futok, viszont valahogy az éjszakai futásokon lámpafény mellett is rosszul látom az erdei utat. Olyankor full fényerőre (350lumen) kapcsolom a kedvenc kis fejlámpám, az viszont válaszul 1,5-2 óra után lemeríti az akksiját. Szóval itt döntenem kellett, mert az évszakra jellemző korai napkeltével (aznap 4:51) számolva is majdnem 3 órát kellett világítanom. Tehát vagy kockáztatok egy, egyébként magamat ismerve borítékolható pofáraesést, vagy bevállalom a full fényerőt, és amikor eljön az ideje vakon elemet cserélek. Lelövöm a poént: nem lett perec. Egy se! De tényleg. Sőt, sikerült úgy játszogatnom a fényerővel, hogy elemcsere nélkül napkeltéig bírta kedvenc kis fejlámpám a szuszt!

Az első 12 kilit Csingi cimborával toltam le, olykor keveset trécselve, olykor inkább csendben, magunkba merülve, míg egy bolyhoz nem csapódtunk, és azt a pár fickót követtük ahelyett, hogy a helyes ösvényt jelző szalagokra összpontosítottunk volna. Így esett, hogy az egész bagázs beszaladt a sűrű dzsindzsásba, csalán és szederindák közé, mert valaki a kompániából úgy vélte, arra vezet az út. Szerencsére nem tartott száz méterig, míg valaki a hátunk mögül ránk nem szólt, hogy ne ott keressük a boldogságot! Ez a rövid szakasz volt aztán az egyetlen eltévedésem ezen a lehetetlenül hosszú túrán, erre roppant büszke is vagyok! Viszont Csingivel itt találkoztam utoljára, legközelebb már csak a célban.

Újkeletű szokásom, hogy próbálom megsaccolni, az egy-egy ellenőrző pontra érkezésem várható idejét. Ez jelen esetben teljesen hasraütésszerű volt, mert a.) ilyen hosszú távon még bolhaizényi tapasztalatom sincs b.) nem mentem el minden pályabejárásra, így a helyismeretem finoman szólva is hiányosnak volt mondható, c.) lásd a.): fogalmam sincs, hogy pl. 60 kilométerrel a lábamban hogyan fogom a soron következő hegyet megmászni?
Mindegy, első frissítési pont helye: Dobogókő, kb. a 20. kilométernél. Csak az idei Mátrabércen szerzett tapasztalatomra támaszkodhattam, mikor azt mondtam, hogy 3 órán belül azért jó lenne felérni (ott a Kékes volt ilyen távolságban a rajttól, bár ott a szint kicsit magasabban volt, itt viszont sötét, meg dunsztom sem volt, milyen útviszonyokra számíthatok - lásd b.)) Itt ennek az elhamarkodottnak tűnő saccolási játéknak annyi értelme volt, hogy az első 20 kilométeren, amihez 1000 m összes szintemelkedés tartozott, nem volt frissítőpont, a rajtnál annyi víz, vagy iso ital kellett nálam legyen, ami erre a meghasalt időre elég kellett, hogy legyen. 1,5 liter iso mellett döntöttem, 3 kulacsban.

Eljött a napkelte. De milyen napkelte volt!! Csak egy leheletnyit lett az ég világosabb, a napnak híre-hamva nem volt még, az összes, eddig takarékon pislákoló madár olyan éneklésbe kezdett, hogy az félelmetes!
Dobogókőnél ért a pitymallat, az első frissítési pontot elhagyva, ahol csak vizet kértem, és már mentem is tovább. A tervezett időhöz képest tűrhetően álltam (2:37). Jól voltam, tudtam, hogy lejtő jön, ahol is lazán, pihenősen kell lecsoszogni, mert, ha Dömösnél (27. km) nem vagyok 100%-os, az azt követő szakasz a Prédikálószékig ki fog nyírni. A szóban forgó szakasz, aminek a végén úgy egyébként olyan csodálatos a kilátás, hogy ilyen bizony kevés hasonló helyet találsz kishazánkban, szóval ez a szakasz nem meredek. Nem. Csak 500 m szintemelkedés van 2,5 kilométerbe sűrítve. Basszus, nekem otthon a Velencei hegységben 30-40 kilométert is le kell futnom, mire ennyi szint összejön! Itt viszont futásról szó sem lehetett. Mászásról, sőt, a végén inkább sziklamászásról. Szerencsére túléltem, bár férfiasan bevallom, megszenvedtem (időm: 4:04).
Pihegve és elcsigázva ereszkedtem Lepence (37. km) felé. A lejtő futható volt, aránylag jó tempót is sikerült fogni, ami kellemes volt, és pihentető. Aztán jött 2 kilométernyi, aránylag sík szakasz, hónaljig érő csalánnal, és bokáig érő, vizenyős, cuppogós sárral... Sajnos ez is sokat kivett belőlem, és újra csak elcsigázva értem a lepencei frissítőpontra (4:53). Itt elkértem az előre küldött depócsomagom, hátha találok benne valamit, ami megtetszik, és kirángat ebből a hirtelen jött letargiából. Kivettem belőle két energiaszeletet és pár koffeines gélt, aztán csomagoltam vissza, és adtam is le. Maradt még vagy fél kiló üzemanyag benne, amiből máskor, hidegebb fejjel lehet, hogy több mindent veszek el (akkor hátra volt még vagy 48 kilométer, jóval több, mint amit aznap addig megtettem), de se étvágyam nem volt hozzájuk, sem kedvem tovább válogatni. A zacsival vacakoltam, mikor megjelent Anita. Megörültem, hogy ismerőst látok a ponton. Nem versenyzett, Belus Tomit segítette, mondta, mindjárt itt lesz. Én nézek vissza rá hülyén. Mindjárt? Dehát ő a 112km-en indult. És tényleg. Alig hagytam el a frissítőpontot, Tomi olyan tempóval húzott el mellettem, amire nem voltam felkészülve. Ő akkorra már 28 kilométerrel és 1100m szinttel többet töltött el a pályán, mint én, de csak 2 órával korábban indult. Meg is nyerte a távját. Innen is gratulálok neki!

A Spartacus-ösvényen

Most megint sétálnom kellett, de szerencsére nem olyan soká, mert lassan a Spartacus-ösvény következett, ami aránylag jól futható, kanyargós ösvény. Nagyon szép itt (is) az erdő, ide is visszajövök majd versenyen kívül, gondoltam magamban, mikor egyszerre tudatosult bennem, hogy a táv felén már túl vagyok! A Prédikálószéken, majd Lepencén hatalmába kerített letargia egy energiaszeletben és a kevés sétában feloldódott, majd az, hogy végre egy futóversenyen a sok séta után futhatok is (wow! :-)), szintén sokat jelentett lelkileg. Aránylag jó állapotban értem Pilisszentlászlóra (45. km, időm: 6:13), ahol hagytam magam rábeszélni egy pohár meleg paradicsomlevesre, amit egy kis rizzsel tudtam gazdagítani. Kicsit tartottam tőle, milyen lesz a meleg étel verseny közben, mivel ilyet soha nem próbáltam, de nagyon jól esett.
A következő szakasz javarészt lejtő volt. Volt benne 2-3 kilométer nagyon kellemesen futható, aszfaltos szakasz. A Hoka Speedgoat2-t választottam erre a versenyre, aminek itt is nagyon örültem, mert az extra párnázottsága miatt nem rázta ki a vesekövem. Úgy meglódultam, hogy 7 óra futás után is sikerült 5 perc körüli kilométert mennem. Nagyon nyargalászni viszont nem szabadott, mert a visegrádi frissítőpont (54,5 km, időm 7:21) után újra kemény emelkedő kezdődött.
Hosszú, meredek, végeláthatatlan emelkedő :-) Mikor végre felértem a csúcsra (kb. 60 km), az emlékeimben mintha futás következett volna, legalábbis nyomokban, ezt megerősíti, hogy visszanézve a szakaszeredményeket, itt mentem a versenyem legjobb tempóját. Akkor már beért pár, Visegrádról nemrég rajtoló, a 28 km-es távon induló versenyző. Friss lábaikkal olyan tempót futottak hozzám képest, hogy nem győztem elállni az útjukból a keskeny ösvényen. Egyszer csak ismerős hangot hallottam a hátam mögül, hátranéztem, Tomi volt. Nagyon megörültem neki, jó volt látni végre újra egy ismerős arcot, és engem is feltöltött kicsit, hogy ilyen lazán, jó tempóval halad. Egy gyors pacsi és buzdítás, aztán tolta is tovább. A nagyon előkelő 11. helyen ért be. Nagy gratula neki! Én sokkal visszafogottabb tempóban értem Pap-rétig (65km, idő: 9:03).

Borjúfő. Futást mímelek a kamerának :-)

Akkor itt már elég kemény volt a hőség, ami negatívan befolyásolta a józan ítélő képességem. Rögtőn sikerült két hibát is elkövetnem, ami aztán nem volt túl pozitív hatással a versenyem további alakulására nézve. Mivel nagyon szomjas voltam, felhajtottam vagy egy liter iso italt és mivel már megéreztem, hogy majdnem 30 órája talpon vagyok, és az adrenalin sem tudja az álmosságom elnyomni, felhajtottam fél liter kólát is. És, ha ez még nem lett volna elég, mivel pár kilométer óta elég rossznak éreztem a gyomrom, azt gondoltam, jót fog tenni majd (ennyi cucc elfogyasztása után is... basszus!), ha megeszek, egy olyan energiaszeletet, ami 25 kilométerrel ezelőtt (akkor persze éhgyomorra) milyen jól rendberakott... Kérem szépen, a gyomrom innentől borzasztó küzdelem helyszínévé vált, ahol a vert had én magam voltam. A hirtelen elfogyasztott rengeteg, kalóriával és ásványi anyagokkal telített folyadék nagyon sokáig nem tudott felszívódni, a az elfogyasztott szénsavval és műzlivel együtt szinte a verseny teljes hátralévő részében csak nyomott, könyökölt, rázkódott, szúrt... A felfeléken sétálva még hagyján, de lefelé, mikor lötyögtettem is, rettenetes volt.
Az elkövetett hülyeségeim sora, amit mind-mind ezen az egy frissítőponton követtem el, itt még nem ért véget. A rekkenő hőség ellen jó ötletnek tűnt, hogy megkérjek egy segítőt, a lehajtott, sapkás fejemre öntsön pár decit egy kancsó vízből, amit ő meg is tett. Mások is így csinálták, tök jó dolog ez ilyenkor. A szemüvegemet viszont elfelejtettem előtte levenni, így a víz a sós izzadtság nagy részét ráoldotta az arcomról a szemüvegem lencséjére. Nem volt nálam sajnos semmi, amivel azt letörölhettem volna, csak szétkenni sikerült, szóval innentől egy kellemesen homályos üvegen keresztül próbáltam az ösvényt követni.
A futásnak számomra kb. itt vége is lett. Jött ezután pár kilométer szépen futható lejtő, de a gyomrom annyira nem viselt el semmiféle rázkódást, hogy csak sétáltam ott is lefelé, és néztem, hogyan megy el mellettem pár versenyző az én távomról is. A két utolsó nagy, meredek emelkedőt (Vöröskő és Nyerges-hegy) is sikerült leküzdeni valahogy. Kicsit könnyebb volt a nehézségeket elviselni, hogy míg Gáborral, akit ott ismertem meg személyesen, korábbi Strava ismeretség után, - ő is Szentlászlót futotta -, egymást kerülgettük, egymást űberelgettük a "kinek hol fáj?" játékban.
A meleggel eddig nem nagyon foglalkoztam, mert bár órák óta 30 fok körül lehetett a hőmérséklet, leginkább a fák takarásában futottunk, ott és úgy aránylag elviselhető állapotok uralkodtak. Így volt ez egészen Szentendréig (77,5 km, idő: 11:50), ahol ez az állapot gyökeresen megváltozott. Innentől a célig hátralévő 7 hosszú kilométeren keresztül egy-egy kósza fától eltekintve nem volt már, ami eltakarja a rettenetesen tűző napot. Itt már tényleg csak a túlélésre játszottam. A meleget és a tűző napot egyébként is rosszul viselem, most pedig azon járt az agyam, hogy 1-2 kilométerre a cél előtt a hősokktól ájultan kidőlni mennyire dicstelen vég lenne ennyi küzdelem után?
És mégis elértem Szentendre belvárosát! Ott tömeg, biztatás és éljenzés várt. Ó, milyen csodálatos dolog is ez! Úgy futottam be a célba, mintha az égvilágon semmi bajom nem lenne!

A befutó időm 12:32:05. Ezzel elégedett vagyok a körülmények tükrében, meg egyébként is: ennél jobb időt nem is terveztem magamnak.
Eszméletlen nagy kaland volt ez minden nehézségével, váratlanságával, szépségével, fájdalmával együtt! Jövőre mindenképpen visszatérek. Hogy milyen távra, azt most még nem tudom.