Az első maratonom előtt sok mindent elrontottam. Az okos ember a másik, a buta a saját hibájából tanul. Így vagy úgy... azért a lényeg csak az, hogy próbálunk tanulni a hibáinkból, nem igaz? Ma reggel, amikor a második maratonom előtt öltözködtem a többi sporttárs között az 56-osok terén felállított "férfi öltöző" sátorban, sokféle beszélgetést sikerült elcsípnem. Gyerekek, külön szocio-tanulmány készülhetne csak ebből a pár percből! "Biztosan fájni fog! Dehát ez ilyen. A második maratonod? Az a legfájdalmasabb! Az elsőt még lekocogja az ember, az nem fáj annyira, a másodiknál már bizonyítani akar. Milyen befutó időt tervezel? Másodikra? Az igen! Úgyis fejben dől el. Jó lesz az idő kint, szóval meglehet! Hát hajrá!"

Azt mondtam már, hogy izgulós típus vagyok? Persze, persze, mondtam már... Valójában ezért van az, hogy valahogy edzésen mindig jobban megy a munka, mint versenyen. Tudatos felkészülés. Az elmúlt egy évben azt gondolom, kicsit tudatosabban sikerült készülnöm A VERSENYRE, mint az ezt megelőző három évben. Talán jobban tudom, mi kell nekem, vagy legalábbis mivel tudom táplálni az illúziómat, hogy mindent megtettem a cél érdekében. Az erősítő keresztedzések beiktatása és a tudatosabb vitamin- és ásványi anyag bevitel is ezt a célt hivatott szolgálni. Gyermekeim anyja (az én hites feleségem) pedig főz nekem gyógyteát, ami a léleknek is jó. Áldassék a két kicsi keze ezért!

Hogy tavaly mit rontottam el? Lássuk csak: talán nem meglepő, hogy túlizgultam az esemény előtti napokat, mikor az időjárás-jelentést böngésztem, és hol erős szelet, hol esőt jósoltak. Egyébként egyik sem jött be, de mire a rajtra került a sor, már teljesen ki voltam készülve. De az evésnél is sikerült valamit elszúrni: előző este, lefekvés előtt jól bekajáltam, és mivel egyébként is izgultam már nemkicsit, mindez tele gyomorral súlyosbítva egy 100%-ig álmatlan éjszakát garantált. És, ha még mindez nem lett volna elég, sikerült a felkészülést is kicsit túltolni, olyan túledzettséget produkálva, amit nem sikerült a verseny napjáig kipihenni.

Idén valahogy sikerült kipihenten rajthoz állni. Magam sem értem, hogy történhetett. Sok ismerős arccal futottam össze, és nagyon jól esett velük pár szót váltani, egymásból erőt meríteni, így ráhangolódni. Nyugodt voltam, ez a tudat tovább nyugtatott. Amikor már a rajtvonalnál álltunk, kiszúrtam magamnak Gábort, és odasoroltam mellé. Ő az első maratonját készült lefutni. Egy-két alkalommal futottunk már együtt vele, legutoljára két héttel ezelőtt, egy Velencei-tó körön. Jó a tempója, gondoltam, vele futok egy darabig. Pontosabban vele, de még inkább a pulzusom szerint. Úgy terveztem, hogy az első három kilométert a pulzust fokozatosan emelve, de 150-es átlag alatt tartva tolom le, aztán fél távig 155 ütés környékén tartva, onnan a 30. kilométerig 160-ig emelve, aztán mehet följebb, ha még maradt bennem akkorra valamennyi szusz.

Az idő kellemesen hűvös volt, 8-9 fok lehetett, amikor elrajtolt az a sok ezer ember. Nekem ez a hőfok nagyon bejön, tavasszal Keszthelyen is ilyen időben sikerült félmaratonon egyéni csúcsot javítanom. Nagyon hálás voltam ezért a hűvösért! Szóval rajt! Gáborral egy egyenletes tempóba fogtunk. Én úgy terveztem, hogy az első 1-2 kilométer a bemelegítésé legyen, kicsivel 6 perc alatti tempóval. A tempót egyáltalán nem éreztem. Vitt a tömeg magával. A pulzusom alakulását vizslattam az órámon, az teljesen rendben volt, mondhatnám, minden a terv szerint haladt. Szuper! Az első öt kilométeren, míg a pesti rakpartig kiértünk, az emeletes házak árnyékában kicsit még fáztam is. Egy rövidújjú rámcuppanós póló, úgynevezett "aláöltözet" volt rajtam, amire rávettem egy szintén rövidújjú technikai pólót. Aztán a verseny hátralevő részén folyamatosan azon dilemmáztam, hogy levegyem-e valamelyiket, és akarom-e a kezemben cipelni? Merthogy aztán kisütött a nap, és onnantól melegen tartott minket hosszú kilométereken keresztül, míg a Duna mentén fel-, majd lefutottunk. Gábor még az első kilométerek valamelyikén elhagyott. Szívesen futottam volna vele, de ragaszkodtam a pulzus-tervemhez. A tempóm 5:15 és 5:25 perc között mozgott kilométerenként. Itt tudatosult először bennem, hogy ez jobb, mint amit terveztem. Merthogy egy vágyam volt csak erre a napra: ezt a maratont négy óra alatt lefutni. Ahhoz pedig 5:37 perces tempó kell. De, gondoltam, ne ragadtassuk el magunkat, van még hátra vagy 37 kilométer, ami kimondva sem kevés.

Viszont a tempómon szerencsére nem veszítettem, kihúztam magam, koncentráltam a helyes légzésre. Jól ment! Jól is éreztem magam! A második gélt körülbelül a 80. perc környékén ettem meg. Felhajtottam rá a frissítőponton kb. két deci vizet, majd konstatáltam, hogy pisilni kell. De még bírom. Ami jó, mert még volt hátra a versenyből majdnem három óra. Ezután hosszú kilométerek következtek viszonylag eseménytelenül. Továbbra is élveztem a futást, nem éreztem kimondottan fáradtnak magam, változatlan tempó mellett. Élveztem a helyszíneket, a zenészeket sok helyszínen, az operaháznál és az operettszínháznál az éneklő kórust. Rettentő helyes volt mindegyik! Ilyenkor kicsit kizökken az ember a belső monológok közül, körülnéz és mosolyog. Ami most talán más volt, mint a többi versenyen, hogy ezelőtt mindig jól esett a tömegbe vegyülni, eddig jót tett a hangulatomnak a sok lelkes ember, míg most jobb volt a szélén, kicsit a többiektől elhúzódva, a viszonylagos magányban futni. Olyan nagyon nem unatkoztam, mert mikor nem volt esemény, úgymint térzene, rosszullét a pályán, gátlástalanul a futókat keresztező gyalogosok stb., akkor ment a mantrázás: pisilni kell... de nem kell pisilni... nincs melegem, nem veszem le a pólóm...

A frissítést nem bonyolítottam túl: iso gélből van egy márka, amivel jók a tapasztalataim, abból vittem öt tasakkal, erre, és e mellé a frissítő pontoknál álltam meg vizet inni. Egy dologra nem gondoltam, pedig, mint kiderült, kellett volna: az a magnézium pótlás. Ez a rutintalanságomnak tudható be. A magnézium, ha fogy, ha kevés, és valljuk be, ennyi mozgás után már az is el tud fogyni, amiből sok volt, izomgörcsöket tud okozni. Hát tudott... Egyébként a 38. kilométering egészen jól ment minden. Mind a kezdeti tempót, mind a pulzustervet nagy örömömre tartani tudtam egészen idáig. Aztán egyszer csak halványan görcsölni kezdett a jobb combom első fele. Még nem volt olyan vészes, de egyre erősebben görcsölt. Próbáltam kicsit váltani a mozgásomon, kezdtem jobban emelni a térdem, ami kicsit segített is. Aztán lassanként elkezdett fájni a bal combom, majd jobb vádlim, és bal vádlim is. Még tudtam futni, de egyre nehezebb volt. Megijedtem, hogy úgy kell majd bebicegnem a célba, és így hiába ment jól a táv 90%-a, a cél, a négy órás maraton csak álom marad. Itt már többen voltak a klasszikus távon indulók közül, akik sétáltak, bicegtek, vagy csak álltak, sziszegve nyújtani, vagy masszírozni próbálták a fájó tagjukat. Nem akartam közéjük tartozni. Nagyon nem. 

Most szerencsém volt. A fájdalom elviselhető mederben maradt, nem kellett sétálnom, rendben sikerült befutnom a célba. 3:48:27 lett a hivatalos befutóidőm, ami majdnem 21 perccel jobb, mint egy éve. Elmondhatatlanul jó érzés volt! 

És Gábor, akiről a negyedik bekezdésben írtam, is teljesítette első maratonját. Ő négy és fél óra alatt ért be, nagyon hősies versenyzéssel. Ezúton is gratulálok neki!