Az én VÉRKÖRÖM 2. rész: A Hegy

2017. április 30. - NGergő

A bevezető részt ott hagytam abba, hogy lecseréltem a pulzusmérő órám egy újra. Ez az új cucc kezelésében, logikájában egyáltalán nem hasonlít az előzőre, tehát első körben meg kellett tanulni azt kezelni. Az nem egy napos feladat, de teljesen nyugodt voltam, mert április 21-én vettem át az órát, Ricsivel pedig a május 27-i dátumot néztük ki teljesítésnek. Pont jó volt így, mert április 23-ára, vasárnapra újra megkaptam a CEP félmaratonra a kétórás iramfutó megbízatást. Futottam ezen kívül még két félmaratont a héten edzésnek, csak azért, hogy legalább egy minimális kilométerszám meglegyen, hamár a hétvégén négyórás terepre nem tudok elmenni. Pénteken, április 21-én csörgött a telefon. Ricsi volt. Kérdezte, hogy ráérek-e kedden (4 nap múlva)? Mondom persze, aránylag könnyen ki tudok venni egy nap szabit, ha kell. Mondta az jó, mert akkor megyünk a Vérkörre! Na, itt tört rám a para először! A telefonhívás előzményeiről még annyit érdemes megjegyezni, hogy én voltam az, aki forszírozta, hogy mi lenne, ha kicsit előbbre hoznánk az időpontot, de így, hogy - minden barokkos túlzást nélkülözve - életem addigi legnagyobb fizikai próbatétele hirtelen karnyújtásnyi távolságra került, seperc alatt elöntött a hideg veríték. Elég edzésmunka van mögöttem? Azt remélem, igen, de nincs semmi ilyen irányú tapasztalatom, szóval inkább nem tudom. Elég pihent leszek aznap reggel? Hát nyugodtabb lennék, ha az iramfutós félmaraton nem a Vérkör előtt két nappal, hanem egy héttel korábban, vagy később történne, de ide már elígérkeztem, számítanak rám. Kemények vagyunk? Persze! Azt hiszem... Vágjunk bele!

Arra eszméltem, hogy április 25-én reggel fél nyolckor ott állunk a Ricsivel az oroszlányi Városi Sportcsarnok ajtaja előtt tökig futódresszben és rettenetesen megpakolt hátizsákban. Volt nálam vagy két liter víz különböző kulacsokban, amiket a csodaszép babakék színű futómellényem zsebeibe bele tudtam tuszkolni, gyümölcsszeletek, gélek, házi zabszelet, ropi, mogyi, csoki, száraz zokni, nedves törlőkendő. Hűvös volt a reggel, kicsit fáztam is a rövidnadrágban, és nagyon izgultam. Ricsi mutatta a tutit, belőttük a telefonunkon a vonalkód olvasót meg az internetet, és leolvastuk a startkódot a bejárat melletti ablakban elhelyezett transzparensről. A rendszer azonnal küldte a visszaigazolást, regisztrálta, hogy elindultunk. Innen már nem volt visszaút. Ha mostantól számítva 12 órán belül nem érünk vissza (és útközben nem érintjük a további hat ellenőrző pontot), kifutunk az időből, és nem lesz érvényes teljesítésünk.

Megindultunk tehát, egy darabig aszfalton haladtunk, majd kiértünk a városból és fokozatosan beértünk az erdőbe. Az út egyre csak emelkedett, de még abszolút nem volt vészes, az én pulzusom viszont az aránylag magas volt, pedig nem fogtunk olyan észveszejtő tempót. Még mindig bennem volt az izgalom, amit hosszú kilométereken keresztül nem tudtam levetkőzni. Inkább lassítottam, lassítottunk, így kocogtunk kb. 6 kilométert. Innen az út elkezdett emelkedni, és 10-15 kilométeren keresztül csak emelkedett és emelkedett. Az út nagyon változatos, volt homokos, köves, feltöltött, mélyített és gyökerekkel tarkított. A pár nappal korábban végigtombolt vihar nyomai, a kidőlt fák, a letört ágak sok helyen nehezítették a haladást. Lassan elértünk a Rockenbauer fához, ahol muszáj volt néhány fotót lőni. Ezután nemsokkal az út egy kurflit vett, megmásztunk egy rettenetesen meredek emelkedőt, Ricsi itt jelezte, hogy mindjárt elérjük az első ellenőrző pontot a 16. km környékén. Aztán még mentünk és mentünk, 17. km, a pont meg csak nem volt meg. Végül megjártuk a kurflit visszafele is, aztán kiderült, hogy amerre mi felmásztunk, ott pont lefele kellett volna jönnünk, de a lényeg, hogy megtaláltuk az első ellenőrző pontot. Nagy, piros V és K betű jelezte egy fa oldalán, a fa ellenkező oldalán meglett a QR kód is, amit boldogan be is olvastunk.

Így, az elején összegyűjtött jópár méter plusz szinttel és nem mellesleg vagy két km extra úttal a hátunk mögött kicsit csendesebben folytattuk az utat, én azért úgy gondoltam, hogy, ha csak ennyi plusz lesz az egész expedíció alatt, nagyon elégedett lennék. Azért vártam már, hogy az út végre kicsit lejtsen, mert az elejétől mintha csakis emelkedőn jöttünk volna. Ricsi megnyugtatott, hogy a második ellenőrző pontig, kb 22 km (nálunk 24 km) ez lesz, utána már jobban futható a terep. A 22. km környékén elértünk a Szép Ilonka forráshoz. Nem pont a Vérkör útvonalán van, de valahogy odakeveredtünk, egyébként csak pár méter kitérő. Kicsit vívódtunk, hogy igyunk-e belőle, de mivel mindketten úgy emlékeztünk, hogy a vize iható, hát ittunk egy jót, én fel is töltöttem belőle a már erősen megcsappant vízkészletem. Nemsokára elértünk a második ellenőrző pontig, ahonnan valóban, mintha kicsit könnyebben futható lett volna már a terep. Mivel vizünk volt elég, úgy határoztunk, hogy nem teszünk fölösleges kitérőt Vérteskozmára. Sőt, volt olyan lejtő, amin vidáman galoppoztam lefele, annyira megörültem neki, hogy, ha csak átmenetileg is, de elfogytak a végeláthatatlan emelkedők. Az útvonal is valahogy könnyebben követhető volt innentől, Csákvár határáig és a harmadik ellenőrző pontig (35. km) semmi érdemleges nem történt. Leszámítva talán azt, hogy konstatáltam, azért kezdek kicsit fáradni. A következő megállónk Csákváron egy nyomós kút volt. Minden kék nyomós kút egyformán ronda, de ez az egy akkor mégis csodaszép volt! A fel-feltámadó szélben ügyetlenül próbáltam megtölteni a kulacsaim, közben sikerült úgy összevizeznem a cipőm, hogy a zoknim is átázott. Majd jött murvás út, erdő, Gém hegy és a negyedik ellenőrző pont 42. km-nél (nálunk itt már 45-öt mutatott az óra). Gyors matek, Ricsi még néhány statisztikát is előkapart, hogy ellenőrizze az esélyeinket egy sikeres teljesítésre. Állította, hogy egyelőre jók vagyunk. Ettől kicsit megnyugodtunk. Nemsokára beértünk Gántra, de előtte még volt néhány köves lejtő, ahol újfent képtelen voltam megállni, hogy lerohanjak. Saját magam is megleptem vele, hogy közeledve az 50. kilométerhez még milyen ruganyosan és tempósan tudok a hegyről lefelé trappolni. A következő megálló Gánton volt (nálunk a 49. km), megtaláltuk a nyomós kutat, aminek a környezetét éppen túrták szorgalmas jómunkásemberek, a kék kút is gyönyörűen újra volt mázolva. Az első gondolatom az volt, hogy, ha a kutat a rekultivációs folyamat miatt esetleg elzárták a szakemberek, az komoly probléma forrása lehet. Remegő kézzel nyomtam le a kart, minekutána a víz engedelmesen tört elő a mélyből. Mázli! A tartályokat újra töltöttük, a cipőből a köveket kiszórtuk, és elfeleztünk egy csokis fehérje szeletet, csak hogy legyen valami változatosság is az étrendünkben a gélek meg ilyen-olyan szeletek után. Esküszöm, akkor ott én úgy éreztem, hogy ez a fehérje szelet a legfinomabb dolog, amit az utóbbi időben ettem! Innen az út megint emelkedőre váltott. Amolyan sunyi, alattomos emelkedő, kilométereken keresztül. Az aszfalt murvásra, homokosra, majd megint murvásra váltott, de továbbra is enyhén emelkedett, ami futható, de fáradt vagy már, és néha meg-meg kell állni, hogy a pulzusod ne szálljon el a Holdba. Nem segített a szél sem, amelyik itt már viharosan fújt. Lassan beértünk az erdőbe, ahol az út kacskaringós keskeny ösvényen vezetett felfele. Kellemetlen emelkedő jött, amin csak lassan, gyalogolva tudtunk haladni. Itt beértünk két futót, egy lányt és egy fiút, akik a Vércsét teljesítették éppen. Váltottunk pár szót velük, aztán elköszöntünk tőlük, folytattuk az utunkat az 5. ellenőrző pont felé (nálunk 55. km). Itt jött 2-3 km lejtős szakasz, ami rettentően jól esett a sok emelkedő után, de sejtettem, hogy meg lesz ennek a böjtje, mert a beígért szintekből még vagy 400 m hiányzott. És így is lett. Az út megint emelkedőre váltott, volt itt füves, homokos, bozótos... A 60 és 65. kilométerek között mindketten eljutottunk némi holtpontra. Kicsit jó volt már megállni, inni és enni kis aszalt dolgokat, rendezni a sorainkat, hogy aztán újult erővel folytatni tudjuk az utat. Eléggé elcsigázva, csendben telt a következő pár kilométer. Ebből az állapotból csak az mozdított ki pár pillanatra, amikor az úton szembetalálkoztunk egy kis csíkoshátú vadmalaccal. A röfi egyedül volt, de mivel azt tudtuk, hogy, ha kismalacot látunk, akkor az anyja is nagyon közel van, és nagyon nem örül, ha a malacát veszélyben érzi, tele gatyával, csendben eloldalogtunk onnan. Aztán Köhányáspusztán, a 69. kilométerünknél teljesen váratlanul összetalálkoztunk egy csodálatos jótéteménnyel.

Ezt a csodás jelenséget Bokor Csabának hívják, soha nem találkoztunk vele azelőtt, de miattunk jött oda! Figyelte, mikor indulunk, és érkezhetünk oda, és ott várt minket. Kezünkbe nyomott fejenként egy doboz kólát, mogyorós csokit és egy üveg vizet. Mint később megtudtuk, gyakran segíti így a Vérkör és a Vércse indulóit. Ez a gesztus tőle mindkettőnknek olyan jól esett, hogy teljesen meghatódtunk. Beszélgettünk, fotózkodtunk vele, nem is néztük az idő múlását, vele maradtunk vagy tíz percen keresztül. Aztán feleszméltünk, hogy mi valójában időre kell, hogy teljesítsük ezt a túrát, szépen megköszöntük a kedvességét, és elköszöntünk tőle. Ez a világ még nem érett meg a pusztulásra, vannak még rendes emberek! Ezután jött még 1-2 km kellemetlen emelkedő, de mi már a körülményekhez és a szénsavas üdítőhöz képest vidáman böfögve értük el az utolsó előtti ellenőrző pontot a 71. kilométerünknél. Az emelkedők ezután lassanként megszelídültek, síkra vagy lejtőre váltottak, az utak szélesebbek, jobban futhatók lettek. Pontosabban jobban futhatók lettek volna, ha a pár nappal ezelőtti vihar miatt az útra dőlt fákat nem kellett volna időről időre széles ívben kikerülni. Ezt egészen a 74. kilométerünkig tudtam kiélvezni (már, ha ennyi táv és ennyi emelkedő lefutása után egyáltalán bármilyen kontextusba beilleszthető az élvezet szó), mikoris elkezdett rettenetesen kavarogni a gyomrom és tömény hányinger fogott el. Sok lehetett hirtelen a kóla, amit aztán jól összeráztam magamban az addig összeevett gyümölcsös, zabos, magos mindenfélével. A szörnyű az volt, hogy izomzattal aránylag jól tudtam volna még futni, de pár méter után mindig sétálnom kellett, mert éreztem, hogy valami ki kívánkozik belőlem. A szintidőhöz képest itt már olyan jól álltunk, hogy, ha végig csak sétálom a maradék utat, akkor is idő előtt beérünk. De alkalmasnak találtam magam még egy kis futásra, még ha az csak apró szeletekben is sikerült. Így értünk be Oroszlányba. Amikor már csak 1-2 kilométer volt hátra, valahogy összeszedtem magamé, és futva érkeztem be a záró ponthoz. A szervezők már vártak minket, és nyakunkba akasztották az érmet, ami a Vérkör teljesítéséért jár. A legszebb érem, amit valaha kaptam! Csodás!

A megtett táv a kis eltévedés miatt 80 km lett, ha az óráknak hihetünk, akkor az emelkedők összesen 1800 m. Mindezt 10:48:59 alatt sikerült teljesíteni. Nagyon elégedett vagyok!

Start!