Hogy is mondta egykor egy kiváló trombitás? Igen, az Amstrong. "Kis lépés az emberiségnek, de hosszúlépés nekem"? Vagy valami ilyesmit mondott...
Ez a Vérkör dolog már egy jó ideje piszkálta a fantáziám, de nagyon piskótának éreztem magam hozzá. Olyan lehetetlennek tűnt az egész a maga 77 kilométerével, és összesen 1600 méter emelkedőivel. A klasszikus maratoni távnál nem gondolkodtam én hosszabb futásban, elég kihívást találtam abban, hogy ezen a távon évente 1-2 percet javuljak. Tavaly ősszel egy Velencei tó kerülő futás alkalmával valahogy szóba került, míg Ricsi cimborámmal beszélgettünk, ő mondta akkor először, hogy gondoljam meg, meg tudom csinálni, ő majd eljön, és lefutja velem. Ricsi már rég túl volt ezen az élményen, ráadásul több komolyabb ultrafutáson is. Na persze!, gondoltam, de illendően megköszöntem neki, hogy kinézi belőlem azt is, ami bennem sincs. Akkor aznap több szó erről nem esett. A bogarat viszont beültette a fülembe, pláne, hogy olyan meggyőzően mondta, hogy nem tehettem egyebet, mint, hogy komolyan eljátsszak a gondolattal, hogy... esetleg... ha egyszer tényleg késznek érzem rá magam... szóval egyszer majd jól megcsinálom!
Aztán kezdtek a dolgok valahogy mégis önálló életre kelni. Eljött 2016. októbere, amikor - számomra is meglepő módon, mitöbb teljesen váratlanul - egy kiváló terepfutó edzővel történt pár levélváltást követően elkezdtem összeállítani az edzéstervem. A kitűzött céldátum április vége-május eleje! Fél év van még, addig semmi maraton, vagy félmaraton verseny, annál több edzés a hegyekben, minél több emelkedővel. Itt emlékeztetném a szemfüles olvasót arra a tényre, hogy eddig a legtöbb futás amit egyben elkövettem durván 42,2 kilométer volt, mindez tiszta sík, és jó minőségű aszfalton, elhanyagolható szintemelkedéssel. Ehhez képest kell hat hónap alatt odáig eljutni, hogy a vagy 35 kilométerrel hosszabb táv is ugyanígy menjen, megpakolva 1,6 km szintekkel fölfelé. Tele hátizsákkal... Egyszerűnek tűnik, nem?
Az edzésterv nagy vonalakban így nézett ki: heti 3-4 futóedzés, hétközben rövidebb, 1-1,5 órás futásokkal, hétvégén 2-4 órásokkal, utóbbiak lehetőleg terepen, a Velencei hegységben, a céldátum felé haladva közelítve a kétórás hosszú futásoktól a négyórásokig. Helyet kapott benne heti egy erősítő edzés, ami egy darabig a kettlebell volt, később a TRX-re váltottam. Mindez hosszmértékre konvertálva heti 60-70 kilométert jelentett, az utolsó 2 hónapban inkább 70-80. Ez több volt az addig megszokott 40-50 kilométeres átlagtól. Lényegesen. Ráadásul a sok terep extra nehezék volt benne. Papíron tök jól mutatott, hogy pár hónap alatt hová tudok eljutni. Egy 39 éves test viszont nem ilyen egyszerűen működik. Az izomzatom elég jól tolerálta a megnövekedett edzésmunkát, a kezdeti izomlázak gyorsan elmúltak, és alig jöttek elő a táv többszöri emelésével. Az ízületeim annál kevésbé. Január elején elkezdett fájni a térdem. Ilyen már korábban is volt, de akkor pár nap étrendkiegészítő tabletta szedés után elmúlt. Ezúttal teltek a hetek, és nem segített a tabletta. Vissza kellett vennem az edzés intenzitásából, de attól sem lett jobb, sőt az egyszerű járás is fájt. Végső elkeseredésemben felkerestem egy ismerősöm, aki egy egészségközpontot üzemeltet pont ilyen zakkant hobbisportolóknak, mint én. Ő megnyomkodott, megforgatott, megmért, aztán felírt gyógytornára. Heti egy alkalom gyógytornász, speciális erősítő és stabilitást segítő gyakorlatok, a hét többi napjain meg ugyanez otthon egy hónapon keresztül. Vettem még jobb minőségű porcerősítő tápkieget, krémet a térdemre és jobb csillapítású cipőt a hosszú terepekhez. Ez az egész így együtt lassan rendbe tette a térdem, és vissza tudtam térni az edzéstervhez. Hallelúja!
A hétvégi hosszú terepfutásokat nagyon megszerettem! Gyönyörű helyeken jártam hétről hétre újra és újra! Legtöbbször egyedül, de jópár alkalommal barátokkal, ismerősökkel együtt futottuk le a távot. Az sem zavart, hogy legtöbbször ugyanazt az útvonalat jártam be, mert képtelen voltam megunni. Ismertem már minden emelkedőjét, lejtőjét, útelágazását, kis túlzással csukott szemmel is végig tudtam volna menni rajta. Egyszerűen nem fér a fejembe, éveken keresztül miért preferáltam mindig az aszfaltot, holott a hegy karnyújtásnyira van a lakásunktól.
Eljött az április. Feri barátom (többszörös Vérkör és egyéb ultra teljesítő) javaslatától vezérelve megpróbálkoztam ez első ultrafutásommal aszfalton. Robi barátom, aki korábban szintén legfeljebb olyan távokat teljesített, mint én, hajlandó volt, mi több, önként jelentkezett, hogy elkísér ezen az úton. Úgy látszik, nincs olyan hülye ötlet, aminek a megvalósításához ne lehetne társat találni! Április 2-át, egy vasárnapi napot néztük ki erre a célra, mikoris egy barátságos futófesztivál, a Böllhoff Tóparty Futóparty zajlott a Velencei tó körül. Pont ideális körülmények a tervünk megvalósításához: 5 kilométerenként frissítőpontok, alig kell valamit magunkkal cipelnünk, és sok ember körülöttünk, ami jól jön arra az esetre, ha az erőnk elhagyna minket, és támogatásra szorulnánk. A terv elég ambiciózus volt, de nem kivitelezhetetlen: a rendezvény rajtjára lakásomtól közösen együtt indulva, futva érkeznénk, majd a tó megkerülése után a célból (ez a rendezvény korábbi rajthelye) szintén futva mennénk vissza a lakásomhoz. Cakkumpúder 53 km. Nem cifrázom túl a történetet, mert nem erről szól a bejegyzés, a lényeg belőle annyi, hogy ezután Robinak 48, nekem 53 km lett a leghosszabb futása, aránylag vállalható idő alatt. Gratulálok magunknak! Ez az eredményes teljesítés új erőt és még több eltökéltséget adott az edzések folytatásához.
Technika. Én elhiszem, hogy a 21. század nagy technikai vívmányai előtt is valahogy megoldották az emberek az életüket, de én valahogy mégis szeretem azt a luxust, amit ezek az új kütyük nyújtanak. Volt már szó a GPS-es karóráról, ami rögzíti a távot, szívverésem, lépéseim számát és ezeket az adatokat nem rest megosztani a telefonommal, számítógépemmel, hogy aztán a kapott adathalmazból statisztikákat kreáljak, amikből ilyen-olyan következtetéseket vonjak le. Egy ideje ilyen órával futok, és tökéletesen meg voltam vele elégedve, csak az ő akkumulátorának a kapacitása kb. 6 óra edzést képes lefedni. Onnantól kész, nem mér semmit. Ez egy mindennapi edzéshez több, mint elég, nade egy Vérkörre...!? Nem volt mit tenni, fájó szívvel lecseréltem hű társamat egy nagyobb és okosabbra.
Folyt. köv.
A Velencei tó körül Robival
