Az UTH, becsületes nevén Salomon Ultra Trail Hungary már régóta érdekelt, de ezeddig még nem éreztem magam késznek arra, hogy belevágjak. Szerencsére a 112 kilométeres, valódi ultra táv mellett rendeznek aznap egy féltávú, Szentendre Trail nevű, 54 kilométeres terepverseny is, 1800 m szintemelkedéssel. Na, ez már sokkal barátságosabbnak tűnik. Mi az nekem, nem igaz? Voltam én már a Vérkörön, ugyanez a szint (márhogy nekem, aki úgy tudott rossz irányba menni, hogy beletett 3 kilométert, és 200 méter plusz szintet a az eredetileg 77 kilométeres vértesi távba), a táv még kevesebb is, mi gond lehet?

Nos, tévedtem. Ez a verseny a Pilis - Visegrádi hegységben zajlik, ahol a szervezők olyan kaptatókat is bele tudnak vonni a pálya útvonalába, amit a hozzám hasonló, a Velencei hegységben tréningelő egyszeri amatőr sportoló nem is látott. Nemhogy nem látott, elképzelni sem tud! De ne szaladjunk el ennyire! Pünkösd vasárnapján, reggel 9 óra, rajt. Az előrejelzések alapján kellemesen hűvös hétvégére készültem. Na, itt tévedtem másodszor.

A rajthelyre csak azután léphettünk, hogy a szervezők és segítők le nem ellenőrizték a kötelező felszerelésünket. Egy esőkabát, fényképes igazolvány, legalább fél literes palack, működő telefon. Volt nálam egy kis víz, fél lityis PET-palackban, a rajtig azt iszogattam. Aztán, mikor elfogyott, akkurátusan maroknyi csomagot hajtogattam belőle, és megkértem egy szervezőt, hogy dobja ki. Mondta, persze, szívesen eldobja, egyébként egy pár perccel ezelőtt valaki embert tudott volna ölni egy ilyen palackért, merthogy az ellenőrzéskor hiányzott a csomagjából az előírt palack. Nagyon sajnáltam!

Míg a rajtmezőben álldogáltam, összefutottam egy pár ismerőssel. Velük cseverészve a feszkóm is múlt egy picit, bár a pulzusom így is magasabb volt a hétköznapi shoppingolósnál. Ez egészen addig nem zavart, míg az egyik ismerősöm órájára nem pillantottam, és megláttam, hogy az ő rajtvárós pulzusa vagy 20 ütéssel az enyém alatt van. Na, bravó!
A pulzusommal aztán az első pár kilométeren keresztül később is küzdöttem. Hiába volt még reggel, amíg az erdőbe be nem értünk, a nap úgy sütötte a fejem, hogy az már fájt. Visszavettem a tempóból, az emelkedőkön pedig sétáltam. Végre beértünk az erdőbe, ahol meg az előző napi esőt nyomta ki magából a föld pára formájában. Egy perc nem telt bele, mindenki úszott a saját verejtékében.  

Ahogy az elején már felvezettem: az UTH nehézségét nem a táv, vagy úgy általában a szintemelkedés adja, mert a Szentendre trail a maga 1800 m szintjével papíron, messziről, íróasztal mellől szemlélve nem is tűnik olyan combosnak. Na ja. Csak van benne pár olyan kemény emelkedő, ami egyenként is nagyon sokat kivesz az egyszeri terepfutóból. Ilyen például a 23. kilométernél Visegrádon a Kálvária domb. Meredek, hosszú, véget nem érő mászás felfelé, majd mikor azt hinné az ember, hogy vége, mert kiért a műútra, az emelkedő nem fogy, a hegytető még nincs ott, azt csak odébb van. Jóval odébb.

A frissítésem nem bonyolítottam túl: óránként egy géllel, szintén óránként egy sótablettával, pár apró tasak mézzel számoltam, meg bármivel, ami a frissítő állomásokon megtetszik: kóla, banán, mogyi. Minden frissítő ponton megtöltöm a két féllityis kulacsom vízzel meg ISO-val, folyadékból ennyi elég is lesz. Azt gondoltam ez így bombabiztos. Na, itt tévedtem harmadszor! Pap rét (34. km) és a Skanzen (48. km) között nincsen hivatalos frissítő pont, van viszont két jó forrás, ahol a kulacsokat fel lehet tölteni. Én ezeket a forrásokat kihagytam, mondván, hogy 14 kilométerre elég kell, hogy legyen az a majdnem 1 liter víz, amit magamhoz vettem. Ez súlyos hibának bizonyult, mert ez a 14 kilométer két óra hosszáig tartott, benne a verseny két legmeredekebb emelkedőjével, nevezetesen a Vörös-kő és a Nyerges-hegy szakaszával.

Míg a két hegyre felértem nem volt semmi bajom. A körülményekhez képest egészen jó állapotban, és elfogadható tempóval értem el az utolsó nagy emelkedő végét is (Nyerges-hegy, 44. km), innen az út már nem emelkedik tovább, cserébe elég meredeken ereszkedik lefelé, amit a már elgyötört ízületeim nem vettek túl jó néven. Nagyobb probléma volt viszont, hogy itt már mindkét kulacsomból kifogyott a víz, nagyon szomjaztam, a dehidratáció miatt a combom és a vádlim igen-igen elkezdett görcsölni, olyannyira, hogy egy szikláról bemutatott hetyke szökellés után úgy benyilallt az egyik vádlim, hogy meg kellett állnom, s míg ott helyben le nem nyújtottam, egy centit nem tudtam tovább menni. Sikerült kicsit összeszednem magam, de nem volt ez túl jó kezdet a soron következő tíz kilométeres záró szakaszhoz, a frissítésig pedig még volt négy kilométer. Átfutott az agyamon, hogy minden büszkeségem félredobva kunyerálok valakitől egy korty vizet. Persze nem kértem senkitől semmit, így az utolsó frissítő ponthoz, a Skanzennál lévőhöz a nyelvemben majdnem elbotolva értem. Megittam vagy egy liter vizet.

Meleg volt. Nagyon sütött a nap. Már nem tudtam azt a tempót futni, amit szerettem volna. A frissítő pont után, amikor a főútról letér a pálya, ez a letérő nem volt rendesen jelölve, a kivezényelt polgárőr ficsúr ahelyett, hogy utánunk szólt volna, a lányismerőseivel társalgott. Így sikerült többed magammal elfutnom párszáz métert, összesen kb. egy kilométert rossz irányba. Mérges voltam és fáradt. Ez a plusz út nem jött jól sem fizikailag, sem lelkileg. Volt egy titkos tervem, hogy befejezem a versenyt 7 órán belül. Most ezt a tervet el kellett engednem.

Szentendre külvárosa, murvás, majd aszfaltos út. Elég kihalt, de az egyik ház előtt kisgyerekek álldogáltak, és kínáltak felénk poharakat, benne limonádét. Ők készítették a számunkra. Kis mentalevél és eper is jutott bele! Arany szívei! Aztán elértem a patakhoz, itt futottunk reggel is az ellenkező irányba. Vagy 3 km volt már csak vissza. Már minden bajom volt. Nehéz volt futni, görcsölt a lábam, rettentő lassan fogyott az út. Végre elértem a belvárost. Ott annyi volt a turista, hogy kerülgetni kellett őket. Ők nem igazán figyeltek ránk, félholt futókra, egyszer-egyszer muszáj volt szólnom, hogy egyáltalán elengedjenek. De aztán feltűnt a célkapu, tapsolt és biztatott a tömeg, én elfelejtem, hogy vagyok, hetykén és mosolyogva futok át a célkapun. A verseny számomra 7:05:59 óráig tartott. És... most már azt mondom, csodás volt. Minden csodás!