Mátrabérc Trail, 2019. április 20. Táv: 55 km, szintemelkedés: 2860 m. Végig vezet a Mátra gerincén, azt mondják, a magyar terepfutó versenyek egyik legkomolyabbika. Nem a táv miatt, bár az sem kevés, viszont a távhoz képest az aránylag sok szint, a meredek emelkedői és technikás lejtői kiemelik a többi terepverseny közül.

A nyomvonal. Nem a szokásos körverseny: a rajt és a cél 55 kilométerre vannak egymástól

Minimális alvás, és sok utazás után az elsők között szálltam fel a különbuszra, ami a szurdokpüspöki célból Sirokra, a rajt helyszínére vitt. Így alkalmam volt végignézni, kik szállnak fel még, kik lesznek az utastársaim, akikkel két óra múlva már rajthoz is állhatok. Sokukat ismertem már közösségi oldalakról, vagy korábbi versenyek dobogóján láthattam őket. Jó futók és nagyon jó futók. Mit keresek én itt...?
Reméltem, hogy a buszon tudok egy kicsit pihenni még, de nem sikerült. A gyomrom sem bírta túl jól az utazást, meleg volt, és rázott a busz. Sirokon sok kedves ismerőssel találkoztam, kicsit sikerült megnyugodnom a rajt időpontjáig, mikoris a polgármester úr elsütötte a puskáját - muzeális darab -, jelezve, hogy igyekezni kellene, mert innentől ez már a verseny.
Liával, akivel többször futottam már a Velencei hegységben, de versenyen még talán nem is, megbeszéltük, hogy kb. a 8:30 órás célidő mindkettőnknek jó, szóval együtt vágtunk neki. Titkon reménykedtem egy nyolcórás teljesítésben, arra alapozva, hogy a tavalyi UTH Szentendre Trail, (54 km) 7:05 alatt sikerült. Mint aztán kiderült, ez nem így működik.

Itt még vidáman, mint akinek fogalma sincs az egészről

Az elején nagyon feltorlódott a mezőny, percek kellettek, míg eloszlott a tömeg annyira, hogy a szűk ösvényen már futni is lehetett. Futást írtam volna? Elnézést, elírás történt! A rajt után egészen Kékestetőig 19 km, kis túlzással folyamatos meredek emelkedő jött, ez majdnem másfél kilométernyi szintemelkedést jelentett, futni szinte semmit nem tudtam, csak másztam, másztam felfelé. Nagyon demotiváló volt, hogy ilyen lassan haladok, három órába telt felküzdenem magam a csúcsra, a második frissítő pontig. Liától még Oroszlánvár (10 km) előtt elköszöntem, azon a ponton még úgy éreztem, hogy van bennem egy kis lendület. A hangulatom a Kékesen is teljesen jó volt, ebben sokat segített a csúcs előtt a szurkolók kis csoportja, élükön az újabban piros hajú Takács Krisztián Csipivel. Ezúton is köszönöm neki, nekik a biztatás! Tök jól esett!

A csúcson feltöltöttem a kulacsokat vízzel, isoval, és indultam is tovább. A lelkesedésem nem volt hosszú életű, mert igen hirtelen jött ezután a pofáraesés. Szerencsére csak képletesen, bár egymás után háromszor majdnem tényleg: Sombokornál van egy aránylag hosszú szakasz, ami rettentő meredek, morzsalékos talajú rettenet. Tömény életveszély. Fától fáig haladva, mint egy szerencsétlen maki, remegő lábakkal meg-megcsúszva araszoltam lefele. Kb. 10 percbe telt lejutni, de nagyon hosszú 10 perc volt ez!
Galyatetőre felmászva értem a harmadik frissítő és ellenőrző ponthoz. Itt aránylag sok időt eltöltöttem, levettem az egyik pólóm, mert már nagyon meleg lett, feltöltöttem a víz és iso készleteim, és előkerestem a zsákból pár gélt, ami olyan ízű volt, amit éppen megkívántam. Direkt sokféle-fajta és -ízű gélt pakoltam be magamnak, mert tudtam, hogy szilárd kaját nem fogok kívánni közben. Akkor ott éppen a savanyút kívántam meg.
Bár az is nehezen ment le. A felfelék nem is érintettek már olyan borzasztóan: míg az igazi futók a minél jobb célidőért küzdöttek, én egykedvűen baktattam felfelé. A hegyek túl meredekek voltak ahhoz, hogy megfussam őket. A lejtőkkel már több volt a bajom: túl meredekek, sziklásak technikásak voltak nekem, nem tudtam rajtuk sem igazán futni. Ha meg megfutottam őket, a gyomrom rázódott fel, rohadtul nem volt komfortos ez így.

Galyatető után volt vagy 3 km futható szakasz. A lelkemnek nagyon jót tett, hogy végre futni is sikerült, mert az ezt megelőző 30 kilométert betudhatom egy erős teljesítménytúrának. Nem tehetek róla, én a Velencei hegységből jövök, ahol a legmagasabb csúcs is csak 352 m. Olyan abszurd azt a púpot hegységnek hívni, mint egy kétezer fős hevesi településnek városi rangot adni. Hetyke futkosásomnak Ágasvár vetett véget a 36. kilométer környékén. Na, ez megint egy durva mászós szakasz, de olyan kézzel-lábbal kapaszkodós. Aztán újra egy kemény ereszkedés egészen le Mátrakeresztesre (41 km), a cél előtti utolsó ellenőrzési pontra, de csak azért, hogy utána felmenjünk a túránk harmadik legmagasabb hegyére a Muzslára. Ez egy gonosz Hegy. Magas, meredek, és egyébként is fáradtan éri az embert. Amikor azt hiszed, hogy fent vagy, még meredekebbre vált. A másik fele persze lejtő. 7 kilométer lejtő, egészen a célig. Ebből öt kilométer túl meredek volt már megint ahhoz, hogy fussak rajta. Fájt is futni.
Aztán egyszer csak leértem e hegyről, és egy lankás, kellemesen futható, murvás úthoz értem. A cél kb. 1,5 kilométerre volt, több helyen segítők irányították a forgalmat, én meg úgy megtáltosodtam, hogy futni kezdtem. Magam is csodálkoztam magamon, de így esett, hogy a célba a körülményekhez (basszus, minden fájt!), a korábbi megpróbáltatásokhoz képest lendületes futással érkeztem be. 8:26:03 lett a hivatalos időm. Örülök, hogy meglett, nagyon kemény menet volt!

A trófeák. A pulcsi nagyon jó!